A tények makacs dolgok, meg a számokkal nehéz vitatkozni. Ugye ismerős szöveg? Politikusék szokták nyomni, amikor minden érvből kifogyva igyekeznek megvédeni kopott mundérjuk becsületét. Jobbára hasztalanul. Nos, valami hasonló szemfényvesztéssel próbálkoztak a – jó humorukról ismert helyiek által, „bírtok mínusz viperafesztivál”-nak becézett – „Bartók +” Miskolci Operafesztivál vezetői a tíz napos rendezvénysorozat befejeztével.
Bátor Tamás fesztiváligazgató, a félelem legcsekélyebb jele nélkül, operaénekesi énjének minden mesterségbeli tudását felhasználó hibátlan artikulációval mondta az újságírók szemébe – mint XVI. Benedek szokta Húsvét idején, urbi et orbi, – hogy az idei rendezvény, mindent felülmúlóan sikeres volt. Mivel, kétszázezren látogattak el a különböző eseményekre, és ez rekord a fesztivál történetében. A direktor, – nomen est omen – tényleg nem ijedős gyerek, mi több, jól tájékozódott. Pontosan tudja, hogy itt, az Avas-alján mivel lehet lehidaltatni az embereket. Kétszázezer, gondolja az átlag, nosztalgiára mindig kapható miskolci, nem semmi. Hiszen egykor ennyien (azóta negyvenezerrel kevesebben) lakták, laktuk ezt a települést. Ekkor voltunk aczél (a zé betű elhagyható)város, meg Vízfejország örökös(nek hitt) ezüstérmes helysége, a vidék legjobbja, a legtöbbször vállon veregetett közép-minipolisz az országban. Ügyes húzás volt ez a szám, kár, hogy nem igaz. Már, ebben a formában. Tekintsünk el attól a körülménytől, hogy technikailag mai szinten tökéletesen lehetetlen még csak megközelíthető pontossággal is megállapítani a látogatók pontos számát, szögezzük le: ez a kétszázezer fő NEM az operafesztivál miatt cserélte utcai cipőre a kínai relációban készült otthoni papucsát. A „hömpölygő tömeget” főleg és elsősorban a kiegészítő, INGYENES programok vonzották! A cirkusz. Természetesen, sokan megengedhették maguknak azt a „luxust”, hogy részesei legyenek az irreálisan magas áron jegyzett kulináris élvezeteknek, a hozzá tartozó, műanyag pohárban szervírozott langyos sörrel és kommersz szeszes itallal leöblítve, és ha szűken is, de fogyott a megszokottnál kevesebb bódéból áruló zsibvásárosok készlete. Összességében „nagyobb volt a zaj, mint a felhajtás” – ahogy az egyik, egészségre ártalmas anyagokat nem tartalmazó édességárus fogalmazott vasárnap délelőtt. (Botor módon, a rövid beszélgetés végén azonnal rövidebb lettem csekély négyezer forinttal, de megérte, mert legalább harminc dekányi finomsággal lettem gazdagabb. Vagy tapasztaltabb.) Tehát, fájdalom, a népeket sokkal inkább az egymásba érő jobb-rosszabb mutatványok, alkalmi koncertek vonzották, mint sem a míves muzsika. Ez van. Meg a pénztelenség. Különben miképp fordult volna elő az a csúfság, hogy a fesztivál nyitógálájára fél, a záróra alig háromnegyed ház volt kíváncsi? Ez előtt ilyen elő nem fordulhatott volna. Jómagam ezen kívül az aggteleki barlanghangversenyre jutottam még el, ennyire futotta. Itt jó, ha századmagammal élveztük a csodálatos hangulatú és akusztikájú teremben megtartott előadást, de szinte elvesztünk az óriási térben. A szervezők, akik a támogatások (főleg az állami) drasztikus csökkenése, illetve megvonása miatt, minden bizonnyal óriási munkával hozták tető alá az idei fesztivált, ugyan szívesebben beszélnek a Milánói Scala, és a Három tenor telt házas koncertjeiről, belső körökből származó információk szerint, nagyjából harmadnyival kevesebben látogatták – fizetős jeggyel! – a rendezvényeket, mint tavaly, és ez akár figyelmeztető jel lehet. Egyfelől, nem lehet az árakat az egekig emelni, másrészt mind jobban bebizonyosodik a már az elején is borítékolható feltételezés, hogy a Bartók+, gyakorlatilag eleve behatárolható, önismétlésbe torkolló skatulyába zárta magát. Sürgős megújulásra van szükség, különben könnyen előfordulhat, hogy a „vattaemberek”, az utolsó pillanatban, ismeretségi körből összetrombitált nézők is kevesen lesznek a székek megtöltéséhez. Ha pedig ez sem jön össze, legfőbb ideje beszerezni a viperamarás elleni szérumot, mert mint tudjuk, a vipera ugyan nem túl nagy, viszont annál nagyobbat harap.