A borsodi árvíz károsultjai kilencven százalékban a cigánytelepek lakói – ennek okára is rámutatott Lengyeltótiban Szuhay Péter, a Néprajzi Múzeum gyűjteményvezető muzeológusa.
Etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája a cigány kultúra? – ezt a kérdést vetette fel Lengyeltótiban tartott előadásában Szuhay Péter, a Néprajzi Múzeum gyűjteménykezelő főmuzeológusa.
A szakértő Illyés Gyula és a többi népi író munkáit említve beszélt arról, hogy Magyarországon a múlt század harmincas-negyvenes éveiig alapvetően az agrárnépesség körében létezett egyfajta mélyszegénység, melyből szinte képtelenség volt kitörni. Többségük uradalmi cseléd volt.
– A második világháború után az említett köröket érintő szegénység felszámolódása kezdődött, ez azonban nem érintette a cigányságot – fejtette ki Szuhay Péter. Mint mondta: mára azért is azonosulhatott a szegénység kultúrája a cigányság kultúrájával, mert a szegénység a „nem cigány” körben kezdett megszűnni, s ezáltal a jelenség áttevődött a cigányságra. A főmuzeológus a szociofotókat hozta példaként, melyeken az ötvenes évekig nem különböztethető meg a cigány-nem cigány szegénység.
– 1893-ban volt a cigányság első összeírása, mely nem azokat az embereket jelentette, akik magukat cigánynak vallották, hanem akiket a társadalom annak tartott – részletezte Szuhay. Az akkori, egyébként egy nap alatt elvégzett összeírásban 273 ezer embert neveztek cigánynak.
Három nagy csoportot különítettek el körükben. Létezett egy elenyésző számú vándorló, és egy valamivel nagyobb, időszakosan vándorló réteg. A döntő hányadot az állandóan letelepült cigányság adta, akik évszázadokon keresztül olyan státuszban éltek, mint ma Németországban a török vendégmunkások: a birtokos paraszt népesség számára alantas munkát végezhették.
A cigányságnak ez a legnagyobb hányada a 20. század első felében alapvetően a mezőgazdasághoz kapcsolódó munkákat végzett: sármunkát vagy kovács teendőket. Nem igaz tehát a köztudatban élő gondolat, hogy „már Indiában is muzsikáltak”, hiszen muzsikálni épp ekkoriban kezdtek az uradalmi népesség kedvére telente, amikor nem volt mezőgazdasághoz kapcsolódó munka.
A cigányság helyzetének alakulásában másik fontos állomásként említette Szuhay Péter a hatvanas éveket, amikor azon alapuló párthatározat született, hogy az elszegényedett cigányság problémája megszűnik, ha a körükben tapasztalható hiányokat, azaz az iskolázottság, a munkavégzés és a lakás hiányát megszüntetik.
– Ezért van az, hogy ma a borsodi árvíz károsultjaként kilencven százalékban a cigánytelepek lakóiról beszélünk. Annak idején ugyanis úgynevezett CS-lakásokat, azaz csökkentett értékű lakásokat kaptak, rendre az árterekben, folyókhoz közel. Ott kaptak építési engedélyt, ahol belvizes, alulértékelt területek voltak – mutatott rá Szuhay, Miskolcot említve tipikus példaként.
A szakértő beszélt arról is, hogy az iskolai integráció azért sem valósulhatott meg, mert sok helyen attól szegregált az oktatás, hogy a szabad iskolaválasztásnak megfelelően a szülők kit, hova és miért iratnak be.
– Már az óvoda olyan tudásra épít, mely alapvetően egy középosztályi tudás. Azok a gyerekek, akiknek ez nem adatott meg, már ekkor behozhatatlan hátrányt szenvednek el – hívta fel a figyelmet az előadó. Zárásként azt szögezte le: a magyarországi cigányság differenciált társadalmi csoport, melyet viszont a szegények hatalmas aránya miatt piramisként kell elképzelni.
Szuhay szavai szerint a cigányság nemcsak a beszélt nyelvek tekintetében színes, hanem etnikai törekvéseik is eltérőek. Különféle statisztikákat összevetve úgy tűnik: azok vannak köztük a legtöbben, akik legszívesebben el is felejtenék a „rájuk akasztott” cigány jelzőt. Árulkodó, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával kevesebb, mint 200 ezren mondták magukat cigánynak Magyarországon.
sonline.hu