Ti semminek nem tudtok örülni, – fordult hozzám tegnap késő este egy
hazánkban orvosnak tanuló nigériai srác, aki ahhoz képest, hogy
Afrikában látta meg a napvilágot, egy jottányit sem fehéredett

nálunk, viszont elég jól bírja a magyar pálinkát is, így mondandóját
kénytelen voltam komolyan vennni. Tényleg, miért nem tudunk, még egy
– látszólagos – győzelemnek sem örülni?
Egy neves, bár nézeteit bizonyos időnként revidiáló színházi rendező,
Kerényi Imre találóan mondta egy műsorban: nincs még egy olyan nép a
világon, amelyik ilyen apátiával fogadja, hogy végre megszabadult a
több évtizedes elnyomóitól

  . Az egy dolog, hogy a valaha kőkemény
Cartás Kerényi, aki ’93 körül, panyókára vetett kabátkájában büszkén
kiáltotta a nemzet szemébe, hogy ő – ha kell – akkor inkább cigány,
vagy zsidó, de ellent mond a kirekesztő, szélsőjobbos Csurkának, és az
ő Magyar Út Körök mozgalmának. A Hír tévés felfutásával, majd
hirtelen eltűnésével, később az Echo tévében Főnix madárként
újjászülető rendező országos ismertséget szerzett, róla aztán senki
sem állíthatja, hogy nincs érzéke a dramaturgiához, szerepjátékokhoz.
Követve az ő gondolatmenetét, ebből az következik, hogy bárhol a
világpon, Dél-Amerikában főleg, legalább egy hetes fieszta kísért
volna egy ilyen történelmi eseményt, mint a Fidesz, földindulásszerű
győzelmét az önkormányzati választásokon. Tűzijáték, lufi, utcabál,
felül semmi, alul tangában szambát járó, széles csípőjű lányok,
tequila orrba-szájba, fegyverropogás az ég felé. Erre nálunk
egyesek, még a nyertesnek szorítók is szomorúak, mások gúnyolódnak,
némelyek csúsztatgatnak, a rajtakapottak durcásra veszik a figurát, a
győztesek meg… Na, ez az. A szitu megint hasonlatos, mint amikor a
sikeresnek hitt 1990-es „alsóneműváltás” másnapján dr. Antall József
miniszterelnököt felhívta egyik kedvence és ijedt hangon suttogta a
telefonba: Nagy baj van Jóska, győztünk! Tényleg, mi lesz most?
Most örüljünk, vagy ne örüljünk? Kissé távolinak látszik a példa, de
idevág. Mezey György, volt szövetségi kapitány a ’86-os mexikói foci
vébén tudta mit kell mondani, azt követően, hogy a Blohin vezérelte
szovjet csapat egy hatos kolbásszal küldte az irapuátói stadion
gyepére az állítólag túrós (vagy mákos) tésztára számító magyar
„aranylábú gyerekeket”. Második meccsünkön kínkeserves győzelmet
arattunk a harmatgyenge Kanada fölött, és a mérkőzés után Gyuri ‘bá,
odafordulva az itthonról jött újságírókhoz, az alábbi mondattal
indította a sajtótájékoztatót: Na, most örüljetek, b.meg, nyertünk!
Mezey tehát tudott örülni, még ha sajátos stílusban is tette ezt, és
mint később kiderült, sokáig ez volt az utolsó alkalma, hogy
megtehesse. De megtette. Most itt áll egy ország (tudom, csak az
egyik) fele által legitimitást nyert párt, és kívülről úgy tűnik,
valahogy nem tud örülni. Se ők, se az emberek. Pedig a Kun Béla és
társai által kivitelezett, és Tanácsköztársaságnak csúfolt kommunista
puccs óta most van először Magyarországon tiszta, szabadon választott
polgári, nemzeti-konzervatív kormánya, ráadásul, megyei szinten is
mindenhol „besárgult” az ország, elvileg tehát teljes a hátországi
támogatás. Erre az történt hogy semmi sem történt. Legalább egyetlen,
mindössze egyetlen napra láttam volna, hogy fejére áll körülöttem
minden, ám nem. És ez nagy baj. Ha már örülni sem tudunk, akkor
tényleg nem tudom hogyan fogják, fogjuk újra helyesen összerakni ezt a
százfelé hullott, elgurult játékkockákból álló országot. Valahol
irigylem ezt a nigériai fiút. Jövőre végez, orvos lesz, hazamegy, és
biztos nagyon fog örülni. Ő, legalább hazatalál. És mi?