A borsodi és más cigányok megregulázása. Horváth Aladár:”Az állami cigánypolitika az elmúlt kétszázötven évben nem változott”

 Az országgyűlési választásokon, Edelényben és körzetében elszenvedett súlyos veresége után bejelentett visszavonulásával huszonkét éves jogvédő-politikusi lya ért véget. 1988-ban, a miskolci Gettóellenes Bizottság létrehozásával, annak vezetőjeként indult Horváth Aladár a kilencvenes évek első felében a Magyarországi Roma Parlament elnöke, 1990 és 94 között az SZDSZ országgyűlési képviselője, 1995-ös megalakítása óta a Roma Polgárjogi Alapítvány vezetője volt.

2003-ban néhány hónapig, vitatott körülmények között történt elmozdításáig az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, 2002-től Medgyessy miniszterelnök személyes tanácsadója, majd a miniszterelnöki kabinet Társadalompolitikai Tanácsadó Testületének tagja. 2007-ben néhány hónapig esélyegyenlőségi miniszteri biztos.

Ma úgy gondolja: „amikor már nincsen kapcsolata a polgárjogi mozgalomnak a hivatalos politikával, amikor nincs már újságíró, aki nyilvánosságot adna akár a legdurvább jogsértéseknek, és ha már pénzünk arra sincs, hogy megfizessük a jogászokat, akkor nincs értelme ezt tovább folytatni”.

– Mekkora szerepet játszott a visszavonulásában – a romák helyzete, illetve a magyarországi társadalmi-politikai fejlemények mellett – a személyes sértettség, a megbántottság, a kiábrándultság, a saját személyes kudarcai felett érzett csalódottság? Esetleg az eddig követett utat érzi zsákutcának?

– Van benne személyes kiábrándultság, fáradtság is, azért huszonkét évig folyamatosan és intenzíven a fronton lenni, az megterhelő.

– Valóban, szemmel láthatóan mindig ugyanaz a néhány ember rohan, ha valahol botrány tör ki, ha vitatkozó feleket kell szétválasztani, ha nyugtatni vagy vigasztalni kell tragédiák elszenvedőit…

– Nem volt más… Ezért vállaltam azt is, hogy engem radikálisnak tartsanak, nemcsak az ellenfeleim, a barátaim is.

– Radikálisnak? Miért lenne radikalizmus ragaszkodni emberi jogokhoz, megkövetelni az emberi méltóság tiszteletben tartását? És miért lenne az baj, ha valaki radikálisan kirekesztés-ellenes és integrációpárti?

– Azért baj, mert nálunk a radikális szélsőségest, erőszakost jelent. Én és még néhányan, akiket szintén ezzel a jelzővel illetnek, mérsékelt emberek vagyunk. Csak azért tűnhettünk „radikálisnak”, mert más nem vállalta fel ugyanezeket az ügyeket. Ha egy szocialista kormánytag nyilvánosan is elítélte volna például a hetedik kerületi kilakoltatásokat, akkor nem radikálisnak tűntünk volna, hanem csak szimplán a polgárjogi, sőt, emberi értékek védelmezőjének. Mert sem egy baloldali, sem egy jobboldali vagy szabadelvű ember nem nézheti tétlenül, ha télvíz idején utcára tesznek családokat. Mi ezt komolyan vettük. Tudtuk, hogy igaz és tiszta ügyért harcolunk. És azért fáradtunk el és égtünk ki, mert szélre, perifériára sodródott ez a gondolat és vele együtt mi is. Mert mi ezzel az egyenlőségelvű, az összetartó társadalomért küzdő gondolattal ennek az országnak nem kellettünk…

– Amikor többes szám első személyben beszél, kikre gondol?

– A polgárjogi mozgalom hiteles képviselőire. A Phralipe alapítóira, akik közül az első szabadon választott Országgyűlésben öten voltunk: Solt Ottília, Tamás Gáspár Miklós, Havas Gábor, Iványi Gábor és én. Sajnos Daróczi Ági és Zsigó Jenő méltó feladatnak a közelébe sem került. Vagy a a Roma Polgárjogi Alapítvány létrehozói és szakértői: Ladányi János, Bogdán Jancsi, Bársony János, Eörsi Pista, Jancsó Miklós, Boós Tibor, Szikinger István és Hell Pista, a fiatalok közül Sárközi Gábor és Setét Jenő. Rájuk is gondolok. Csalog Zsolt szakértőként is segített, ő, valamint Ottília, s akit a legjobban szerettem és tiszteltem, Bogdán „Gandhi”-Jancsi, mind korán meghaltak. Számomra ők hárman a rendszerváltás elfelejtett mártírjai. Ez egy iskola volt, egy olyan társaság, akiknek Göncz Árpád azt mondta, amikor együtt voltunk Tiszabőn ’90 nyarán: „el fogtok bukni, ez nem kérdés, mert úttörők vagytok, de nyugodjatok meg, mert jó dolgot csináltok, és az ország legjobb emberei szeretnek”. De aztán fokozatosan elfogyott a levegő.

– Hogyan osztaná meg a felelősséget a társadalom egyes csoportjai, valamint a politikai erők között azért, ami a roma társadalommal a rendszerváltás óta történt? Hogy a roma integráció ügye ma ott tart, ahol tart, és a vele párhuzamosan zajló dezintegrációs folyamat – úgy tűnik – visszafordíthatatlanná vált? Miközben persze előrelépés is történt, de a társadalmi feszültségek is egyre elviselhetetlenebbek.

– Fontos leszögezni, hogy azért itt óriási fejlődés is végbement. De azt a sikert, amit cigányok, emberek, szervezetek, közösségek ebben az országban elértek, elsősorban a saját, Münchhausen báróhoz méltó erőfeszítéseiknek köszönhetik. Különösen azok esetében, akik már a rendszerváltás előtt el tudtak indulni egy lassú integrálódási pályán, elképzelhetetlenül nagy kulturális fejlődésről beszélhetünk. Ez a kommunikációban, a lakások berendezésében, az öltözködésben, a tájékozottságban, sok-sok mindenben megnyilvánul.

– Ez mekkora részét érintheti a cigányságnak?

– Szerintem kétharmadát.

– Azokat vagy azok egy hányadát is például, akik – amíg szükség volt rájuk – a „fekete vonatokkal” jöttek Szabolcsból és Borsodból Pestre házgyári lakásokat építeni?

– Meg autópályákat és utakat, metrókat, igen, azok egy része visszazuhant, másik részük megkapaszkodott, még itt, Pesten. Harmadik részüknek a gyerekei jöttek vissza Szabolcsból, Borsodból, és ők voltak a 90-es évek közepén-végén az önkényes lakásfoglalók, akiket a Király utca 25.-ben meg más kerületekben megvédtünk, amikor utcára akarták tenni őket.

– Maradjunk kicsit annál a hetedik vagy nyolcadik kerületi fiatalnál, akiről azt mondja, hogy nagyon sokat lépett előre. De ő ma is a társadalom egyik legalsó rétegéhez tartozik, aki a nyolc általánost már valószínűleg elvégzi, de többnyire nem jut el az érettségiig, és munkát szinte biztosan nem kap…

– De Budapesten jelentős számban középiskolát is végez, és hasonló a helyzet Dél-Dunántúlon, a Gandhi gimnázium környékén, mert annak is van egy felszívó-szétsugárzó hatása. A Kemény-Havas-Kertesi-féle kutatások szerint egyébként ma már a roma gyerekeknek több mint fele másutt is tovább tanul, csak épp – a színvonaltalan alapfokú képzés miatt – csekély vagy semmilyen perspektívát nem nyújtó szakiskolákban. Míg tehát a nem romák háromnegyede érettségit adó képzésre tud beiratkozni, ez az arány a roma fiatalok esetében kevesebb mint tíz százalék. Vagyis egyfelől óriási lépés, hogy jelentős részük már a nyolc általánosnál magasabb végzettséget szerez, másfelől a lemaradásuk nemhogy csökkent volna, de még nőtt is, hiszen a nem romák elsöprő többsége szerez ma már az érettségin túl diplomát is. A munkaerő-piaci boldogulásban pedig ez számít.

Mindezekből azonban az is látszik, hogy a cigányság kétharmada erején felül polgárosult körülmények felé igyekszik. Az egyharmad az, amelyet én háromszázezer körülire teszek, akik végérvényesen leszakadtak, ők alkotják a gettók népét.

– Itt álljunk meg egy pillanatra. Ezek szerint kilencszázezerre teszi a magyarországi cigányság lélekszámát, miközben a 2001-es népszámlálás során kétszázezernél is kevesebben vallották magukat cigánynak. Ön szerint kik tartoznak a kilencszázezerbe?

– Akik valamilyen szituációban cigányok és/vagy a többség tartja őket annak.

– Lehetséges, hogy ők maguk másképp gondolják?

– Még az is lehet bizonyos helyzetben, különösen a népszámlálásnál. Én azokat is ide sorolom, akik cigány közösségekben magukat cigányként identifikálják, nem cigány közösségben azonban gádzsóként szeretnének létezni.

– Akkor nézzük, mi a helyzet azzal a háromszázezerrel, amely az ország szélein, peremvidékein él…

– …és Budapest néhány szlömjében. Ez a gettók világa, amelyekben senkinek nem érdeke rajtunk – az ott élőkön meg az ő érdekükben politizálókon – kívül változásokat indukálni.

– Illetve mindenkinek érdekében állna, csak ezt az érdeket, úgy látszik, eddig nem ismerték föl azok, akiknek a dolguk lenne.

– Vagy ha felismerték is, hiszen – meggyőződésem – régóta tisztában van minden felelős tényező a helyzettel, ráadásul nálunk nincsenek olyan súlyos nyelvi, kulturális és vallási különbségek sem, amelyek eleve lehetetlenné tennék komoly eredmények elérését a roma integráció területén, ezt az országos érdeket alárendelik saját rövid távú hatalmi érdekeiknek.

– Tehát azt mondja, abban, hogy itt tartunk, valamennyi kormány egyformán felelős?

– Vannak apró különbségek, de ami a lényeget illeti, az állami cigánypolitika az elmúlt kétszázötven évben nem változott. Mária Terézia és II. József cigány rendeletei, ugyanúgy, mint az 1961. évi kommunista párthatározat az erőszakos asszimilációt tűzték ki célul. A rendszerváltás valódi történelmi esélyt kínált Magyarországnak, hogy szakítson az eddigi rövidlátó és önpusztító kisebbségpolitikájával, a szavakban integrációpárti kormányoknak azonban – miközben a romák szociális helyzetének javítását célzó programokat hirdetnek – szinte minden intézkedése a faji-szociális elkülönítést erősíti és szentesíti. Nem is beszélve a helyi hatalmakról, amelyek törekvése mindig is a cigányok távol tartása volt. Az 1964-es telepfelszámolási kormányrendelet alapján a VB-titkárok hol demokratikusan, hol erőszakkal megszüntették a putritelepek jelentős részét, a rendszerváltás óta ezzel szemben új putrikat és új cigánytelepeket hoztak létre, azt is úgy, hogy mindenki jól járjon, kivéve a családokat, amiket oda költöztettek. Egész maffiatársaságok álltak össze, ügyvédek, önkormányzati tisztségviselők, cigánypolitikusok, építési vállalkozók, akik a szocpol támogatások nagy részét zsebre tették, és rossz, komfort nélküli házakba telepítették a szerencsétlen cigányokat. Innen indultak, ezekből az ügyletekből tettek szert aztán alaptőkére az uzsorások, sok helyen együtt a helyhatóságokkal, a gazdasági-politikai hatalom képviselőivel, különféle besúgókkal és más gyanús figurákkal, és ebből a hatalmi status quo és a pénzérdekek, valamint az elnyomás finoman cizellált, ám áthatolhatatlan rendszerét hozták létre. Egy mérnöki pontossággal összerakott struktúrát, ahol az uzsorás egyben a szavazatszámláló bizottság tagja, és csak rá kell néznie a beérkező szavazóra, hogy az illető tudja, kire kell szavaznia. Ez egy rendes, maffiaszerű képződmény, amelynek minden és mindenki a kezében van.

Ezeket a struktúrákat megváltoztatni vagy legalábbis befolyásolni, elmozdítani ma már semmilyen esélye nincs a polgárjogi mozgalomnak. Megszűnt a minimális együttműködés is a demokratikus politikai elittel. És amikor már nincsen kapcsolata a polgárjogi mozgalomnak a hivatalos politikával, amikor nincs már újságíró, aki nyilvánosságot adna akár a legdurvább jogsértéseknek, és ha már pénzünk arra sincs, hogy megfizessük a jogászokat, akkor nincs értelme ezt tovább folytatni.

– Beszélnünk kell – hiszen ez a kérdés mindig felmerül, amikor cigányokról és más mélynyomorban élőkről, például a hajléktalanokról van szó – a roma közösségekkel kapcsolatos, a nem roma többség nagyrésze által megfogalmazott, tapasztalatokra is hivatkozó véleményekről: a cigányok saját sorsukért viselt felelősségéről. Arról, hogy aki szegény, aki nyomorban él, aki két évtizede munkanélküli, aki nem szerez valamilyen eladható tudást, aki nem jár iskolába, az a közvélekedés szerint maga is tehet, sőt, elsősorban maga tehet a helyzetéről.

– Ők tapasztalatokra hivatkoznak, csakhogy a tapasztalatok sokfélék. Volt olyan tapasztalat is, hogy a cigány férfiak kilencvenkét százaléka, a nők ötven százaléka dolgozott. Ez a tapasztalat nincs huszonöt éves, 87-ben még így volt. És volt olyan tapasztalat is, hogy a legnehezebb fizikai munkákat végezték ezek az emberek, és felépítették a kórházakat, utakat, a lakótelepeket, és bányásztak és kohászok voltak, és sorolhatnám. Aztán megszűntek a munkahelyek, és ők visszakerültek a cigánytelepekre, és ma napról napra szenvedik el a gettólét összes gyötrelmét. És mindössze két lehetőség kínálkozik számukra: szép lassan éhen halni, jobb esetben segélyen elvegetálni vagy valamilyen törvénytelen úton pénzt, megélhetést szerezni. Ez pedig törvényszerűen vezet a teljes érzelmi és erkölcsi kiüresedéshez, lezülléshez, leépüléshez. Ezekben a közösségekben hihetetlen mértékű az emberi értékek pusztulása, az anómia. Ezekből alakulnak ki az embertelen, aszociális, antiszociális magatartásformák, a gátlástalanság, az értelmetlen és megmagyarázhatatlan durvaság, és néha bekövetkeznek a teljesen irracionális bűncselekmények, gyilkosságok, idős, magatehetetlen emberek kirablása és meggyilkolása vagy az állati ösztönből eredő lincselés, mint Olaszliszkán… És ezt ma nálunk a bal- és jobboldali rasszisták a cigány vér szavának tartják, öröklött tulajdonságnak, etnikai-kulturális sajátosságnak, szemben a társadalomtudományokkal, amelyek szerint ez a szociális romlás, a végletes leszakadás egyenes következménye. Vagyis a faji-szociális elnyomás kitermeli a „bűnöző, deviáns cigány típust”, így megerősítést nyer a rasszista ideológia, amely a politika aktuális érdekei szerint megalapozhatja a kirekesztő politikák folytatását. Ebben az ördögi körben futtatja a történelem a romákat. Ez ellen próbált a polgárjogi stratégia harcolni. Carl T. Roven fekete újságírót, polgárjogi harcost szoktam idézni, aki azt mondta, hogy „egy kisebbség akkor lesz egyenlő, ha fel tud mutatni őrülteket és gazembereket anélkül, hogy ennek a közösség lássa kárát”.

– Nem tudom, olvasta-e a Magyar Nemzetben Pokol Béla alkotmányjogász, korábban kisgazdapárti képviselő cikkét, amelyben a cigányság integrálását a mai magyar társadalom legégetőbb feladatának nevezi, de ennek elérése érdekében szerinte „a pótcselekvést jelentő jogvédelmi, diszkriminációellenes vonal helyett komplex oktatási, gazdasági, rendvédelmi és büntetőpolitikai stratégiát kell készíteni”, amihez azonban először „meg kellene tisztítani a cigányságot a bűnözőktől”, amelyet így a lakossággal is könnyebb lenne elfogadtatni. Ön mit gondol erről?

– Hogy ez leegyszerűsítő, redukcionista gondolkodás, és ez az út zsákutca, mint ahogy azt az elmúlt kétszázötven év bizonyítja. A diszkrimináció elleni állami és civil fellépés ugyanolyan fontos, mint a cigányság gazdasági-szociális folyamatokba való bekapcsolása, sőt, egyik a másikból következik, mert a diszkrimináció lényegileg a társadalmi-gazdasági folyamatokból való kizárás politikai eszköze. Vagyis Pokol úr gondolatmenete logikai bukfenc. Ha ez az ország nem választotta volna le szociális és faji alapon magáról a cigányokat, és nem állította volna szembe őket saját magyarságukkal és magyar testvéreikkel, akkor más fejlődési pályán lennénk. Akkor a többség és a cigányok is elhinnék, hogy ők is magyarok, ennek az országnak egyenrangú polgárai. Pedig mi mindent megtettünk, hogy befogadjanak minket: proletárok lettünk, elhagytuk a nyelvünket, otthagytuk a közösségeinket, megpróbáltunk faluban, városban, számunkra kijelölt úgynevezett életterekben – biztos ismeri Pokol Béla is ezt a fogalmat – túlélni, és folyamatosan bizonyítani akartuk a művészeinkkel, zenészeinkkel, képzőművészeinkkel, de a munkásainkkal is meg az utcát takarító és a szomszéd magyar gyereket szoptató cigány asszonyokkal is, hogy mi ide tartozunk, és ezt az országot akarjuk építeni. De itt közben úgy telt el több mint húsz év, hogy a cigányok jelentős része faji és szociális alapon kiszegregálódott a társadalomból. És ez az ország még nem próbálta ki, mi van akkor, ha a cigányok nem magyarként definiálják magukat. Ezzel még nem találkozott Pokol Béla!

– Ön erről mit gondol?

– Én nagyon sokat dolgoztam azon az elmúlt több mint húsz évben, hogy a magyar és cigány nacionalizmussal, a vajdák primitív középkori nacionalizmusával vagy a nemzetközi szervezetek és a roma mozgalom nemzetépítő nacionalizmusával szemben egy polgárjogi stratégiát, koncepciót tudjak felvázolni. Attól még kiválóan lehet a saját cigány közösségeinkben értékeket szeretni, ápolni, továbbvinni, millió ilyen megnyilvánulási lehetőség van. De mindenfajta természetes emberi ösztön arra motiválja az embert, hogy beljebb menjen egy társadalomba. Hogy jobb munkája legyen, hogy jobb lakása legyen, ahhoz mindennap egy lépést kell tennie.

– Amit eddig az Orbán-kormány mutatott magából, abból a jövőre nézve milyen roma-politikára következtet? Hogy csak két fontos területet említsünk, a rendészeti elképzelésekből és már meghozott törvényekből, például a szabálysértések kriminalizálásából, a húszezer forint alatti lopások – fiatalkorúak esetében is – elzárással való büntethetőségéből? Ezt nemrég a Magyar Narancs szerkesztőségi cikke „kizárólag a borsodi és más cigányok megregulázására” hozott törvényként aposztrofálta. És mire következtet a kereszténydemokrata irányítású oktatáspolitika terveiből, amelyek egyébként szemmel láthatóan a Fidesz oktatáspolitikusainak elképzeléseivel sem egyeznek?

– És a harmadik, a nemzeti együttműködés politikája: hogy senkivel nem állunk szóba, aki másképp gondolkodik, cigányokkal sem, ha nem fideszesek vagy legalább Fidesz-közeliek. De őket is megversenyeztetjük, mint az agár kutyákat. Az a véleményem, hogy Északkelet-Magyarország történései be fogják bizonyítani a Fidesznek, hogy tisztán rendészeti eszközökkel nem tudja uralma alatt tartani az országot, mert csak azokkal nem lehet társadalmi problémákat megoldani. Be lehet zárni több tízezer cigányt az új és ismét megnyitott börtönökbe, de attól még nem lesz több munkahely és óvoda. Anélkül pedig nem lesz fenntartható a rend, lesz viszont utánpótlás. Lehet Rudy Giulianira és Amerikára hivatkozni, ahol közel kétmillió fekete ül börtönben, ennek megfelelően nálunk is be lehet zárni egy kisvárosnyi, azaz húsz-huszonötezer cigányt a börtönökbe, de attól mi még nem leszünk Amerika. Rudy Giulianiék azt mondták, hogy „bezárunk ablakokat, de kinyitunk ajtókat”. A Fidesz egyelőre mindent bezár. Pedig ahol ajtó, ablak zárva, ott a felgyülemlett feszültség könnyen robbanáshoz vezethet. Majd meglátjuk, kinyitnak-e ajtókat, lesznek-e nagy állami beruházások, lesz-e évente százezer új munkahely, mert akkor abból legalább harmincezer cigányé lehet.

Ami az oktatást illeti, ott egyre aggasztóbb a fejetlenség. Ami biztos: felszámolják az esélyteremtő-integrációpárti oktatáspolitikát, aminek a végrehajtása persze szintén kudarcot vallott, így újra teret nyer a poroszos és elkülönített iskolarendszer. Erdő Péter néhány hete azt mondta, hogy ő nem híve a szegregációnak, de ahol nyelvileg, kulturálisan az indokolt, ott az egyház nem ellenzi…

– Jól tudom, hogy a roma gyerekek túlnyomó többsége nem is beszél más nyelven, ahogy a szüleik sem, csak magyarul?

– Kilencven százalékuk, de a maradék maximum tíz százalék is anyanyelvi szinten beszéli a magyart. Az egyházak nagyobb szerepvállalását egyébként magam is támogatom, de az általuk átvenni szándékozott cigány iskolák attól még gettóiskolák lesznek, hogy a fenntartójuk római katolikus vagy evangélikus liturgia szerint tanítja a Miatyánkot.

De visszakanyarodva az előző témakörhöz, itt nem az a fő kérdés, mi várható a cigányügyben, mert mi legfeljebb a lakmuszpapírja lehetünk a magyar társadalompolitikai változásoknak. Azt mondják, hogy jogállamiság? Akkor nézzük meg, hogy a cigány emberrel hogyan viselkedik a rendőrség vagy a bíróság. Azt mondják, munkanélküliség? Akkor nézzük meg, milyen esélye van a szikszói cigány embernek munkát vállalni. De ugyanez igaz az önkormányzatok működésére vagy a belvízszabályozásra is. Hanem itt az alapvető kérdés az, lebontja-e vagy épp megerősíti a Fidesz a jogállami intézményrendszert. És most úgy tűnik, hogy lebontja, és az egész országot egy ember kezébe adja. Ebben az országban egy embernek van kormánya, frakciója, kétharmada, bírósága, ügyészsége, rendőrsége, alkotmánybírósága, állami vállalatai…

– Nem gondolja, hogy ekkora többséggel, ekkora erővel egy kormány akár nagy előrelépést is tehetne a cigányság integrációja útján, akár sok mindent fel is vállalhatna, meg is oldhatna, amit oly sokáig nem mert egyetlen kormány sem?

– A nemrég elhunyt filozófus, Bence György egyszer azt mondta: „nektek, cigányoknak olyan ország kell, ahol sok állam van, nem liberális, ahol kevés”. És ebből a szempontból talán nem is lenne rossz, ha egy kétharmados támogatottsággal rendelkező kormány azt mondaná az országnak: „a cigányok ugyanúgy magyarok, mint a nem cigányok, és ezentúl ebben az országban nem tűrjük el a cigányozást”. És azt mondaná, hogy „mivel meg akarjuk állítani a népességfogyást, támogatjuk azokat, akiknek sok gyerekük van, és a gyerekeiket iskoláztatjuk, fajra, bőrre, nemre, felekezetre való tekintet nélkül”. Ha azt mondaná Orbán Viktor, hogy „figyeljetek ide, nem lehet eltartani hárommillió nyugdíjast úgy, hogy közben még félmillió cigányt is eltartunk, mert jön a Jobbik, és minket is letarol. Ezért csináljunk olyan politikát, amely a félmillió cigánynak is ad esélyeket, hogy legyen aki eltartja az öregeinket”. Az újfasizmussal szemben is ekkor lenne esélyes a küzdelem.

– A miniszterelnöktől egyelőre nem is hallhatott ezzel ellentétes, cigányellenes vagy rasszista megnyilatkozásokat, Vona Gábornak adott parlamenti válaszában pedig határozottan visszautasította a cigánybűnözés szó használatát.

– Helyes és tisztességes megnyilvánulás volt. Sűrűbben kellene – mert az élet sűrűbben követeli – gyakorolni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere például alkalmas lehetne arra, hogy abba beintegrálja a magyar cigányokat, a cigány magyarokat. Ezzel szemben a Fidesz – nekem úgy tűnik – most ketté készül választani a cigányokat is: aki integrálódott, azt „beengedi” a „nemzetbe” – különösen igaz ez a párthívekre -, aki nem, azt kizárja. Az integrálódott és polgárosult cigányokkal szembeni diszkriminációt valószínűleg nem fogják eltűrni, mert az ellentétes a politikai és gazdasági érdekekkel, a nemzeti együttműködéssel. Ezért a leszakadt és gettóba szorult cigányok rendszabályozása, a gettók felügyelete, kontrollálása, befolyásolása lesz a rendészeti politika homlokterében, és erre lesznek jók az uzsorások, vajdák, ők lesznek az új kápók a cigány gettókban, ahol a mélyszegénységben élő, a „nemzeti együttműködésből” is kiszorult, azt vállalni nem tudó, illetve arra nem alkalmas cigányok és nem cigányok élnek majd bezárva, elkülönítve. És – bárcsak tévednék! – ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor rövid időn belül az Európai Unió is hoz majd, illetve elfogad szegregációt legitimáló törvényeket. És az a félelmem, hogy attól kezdve a gettókból út kifelé nem fog vezetni.

– Azt gondolja, hogy ez a feltételezett politika, ha megvalósul, összhangban lesz az Európában, például Olaszországban és Franciaországban ma zajló folyamatokkal?

– Igen.

– Amelyet azonban Európa ma, legalábbis uniós szinten elutasítani látszik. Igen kemény bírálatot kapott ezzel kapcsolatban Sarkozy.

– És utána tovább folytatja. Kemény szavakat kapott Berlusconi is, és Olaszországban mégis meghozták az ujjlenyomat-törvényt. Ráadásul először a szocialisták is támogatták ezt a politikát, csak miután kitört a botrány, fordultak ellene.

– Magyarország európai uniós elnöksége idején mindenesetre – nyilatkozta Orbán Viktor – mindent megtesz a romákat lakóhelyükön integráló stratégia kidolgozása, illetve előmozdítása érdekében, élharcosa lesz egész Európában a roma integráció ügyének.

– Most mindenütt erősödik a szélsőjobb. Nagy kérdés, lesz-e elég ereje az Európa Uniónak ahhoz, hogy bizonyos nemzetközi normákat érvényesítsen az országokban. Hogy sorozatgyilkosságok esetében, különösen, ha a rasszista erőszak elhatalmasodásában felvetődik az állami felelősség kérdése is, nem maradunk csendben. És nem építünk falakat sem Szlovákiában, sem Csehországban, sem nálunk, és nem akarjuk tisztán rendészeti eszközökkel a dolgot „rendezni”. Itt kellene bizonyos alapokat lerakni. Bizonyos fokú szigorra persze szükség van, mert érezniük kell azoknak, akik eddig úgy gondolták, hogy kicsúszhatnak az igazságszolgáltatás kezei közül, hogy ez nem megy olyan egyszerűen…

Tehát az Európai Uniónak gyors, határozott és szakszerű intézkedéseket kell hoznia.

Rossz óráimban néha arra gondolok: ha Északkelet-Magyarországon nem sikerül elindítani valamilyen normális fejlődést, és visszaintegrálni az ország vérkeringésébe és gazdaságába ezt a területet a rajta élő pár százezer emberrel, akkor még az is megtörténhet, hogy ez a pár százezer ember, Szabolcs-Szatmár és Borsod megye meg még Nógrád is egy kicsit – és a vele határos Kelet-Szlovákia, valamint Ukrajnának az a kis csücske és Románia szatmári része – mint a világnak a cigányok által legsűrűbben lakott területe, afféle „Kis Kurdisztán”, valamiféle területi autonómiát követel majd magának. És még az is előfordulhat, hogy az Unió erre rá fog bólintani, azt fogja mondani, hogy ez a törekvés összhangban van a fiatal nemzetek autonómia-törekvésével. És valahogy a népirtást is el kellene kerülni…!

C-PRESS – Élet és Irodalom