Sok álmatlan éjszakájuk lesz még a kulturális bizottság tagjainak, amíg kiszorozzák, miképp szabadulhatnak meg a Miskolci Nemzeti Színház első emberétől. Mert, hogy Halasinak mennie kell, az olyan biztos, mint ama, a Tanúból ismert Dezső nevezetű disznó    kényszervágása. Nincs más alternatíva. Elkerülhetetlen, amennyiben az új városvezetés valóban el akarja zárni az adófizetők pénzén működtetett, egyből a szennyvízhálózatba ömlő vizet „produkáló” csapokat.

 

Ez a krapek középszerű hivatalnok, aki felkapaszkodott az igazgatói székbe, amihez vasmarokkal ragaszkodik, színházi-rendezőként pedig kész csőd

– búgta a fülembe nyáron egy alkalmi haknitársulat primadonnája, aki egyébiránt az ország egyik legsokoldalúbb énekes-táncos színművésze. Mégsem kapott képességeinek megfelelelő szerepeket Miskolcon, így több más társához hasonlóan, nem önszántából, de kénytelen volt megválni a borsodi teátrumtól. Nem ő volt az egyetlen. A legkisebb „Latyi”, a miskolci színház alapítója, egyben első igazgatója, Latabár Endre leszármazottja,  Árpád, például bőven idő előtt, ereje teljében, benne maradt szerepek tucatjaival vonult „szakmai nyugdíjba”. Mert őt sem foglalkoztatták. De, mit is várhatott volna egy, nyilvánvalóan politikai hátszéllel ideejtőernyőzött vezetőtől? Aki méltán érdemelte ki a legális puccsot megpuccsuló ellenpuccsista, a ” Messziről jött, Sunnyogó Pinochet” címet. Ha valaki esetleg nem lenne képben, röviden az előzményekről.

2002- elején a miskolci színházat, szó szerint saját birtokának tekintő, a munkatársakkal végsőkig elmérgesedett viszonyban lévő Hegyi Árpád Jutocsa (ismertebb nevén: HÁJ) igazgatóval szembeni bizalmatlansági szavazáson a társulat elképesztő méretű támogatásáról biztosította egyik tagját, Kiss László színművészt, akit röviddel később a teátrum vezetőjévé, ideiglenes igazgató-főrendezőjévé választottak. Kissnek azonban nem sok ideje maradt a bizonyításra. Az önkormányzatot vezető szocialisták azonnal támadásba lendültek, és csak idő kérdése volt, hogy eltávolítsák az útból, a nekik nem tetsző, polgári értékrendjét nyíltan felvállaló, Felvidéki születésű művészt. Ezek után nem is volt kérdés, hogy ugyan a 2003-as végleges igazgató választáson a társulat – még, ha a megfélemlítések, ígérgetések miatt kisebb mértékben is – ismét Kisst szerette volna a direktori pozícióban látni, a város akkori kulturális irányítói egyértelműen a korábban a Fővárosi Önkormányzat MSZP frakciójában ücsörgő, szakmai kvalitását az Operettszínházból való idő előtti távozásával is fényesen bizonyító Halasi Imre mellé tették le a voksukat. Jellemző, hogy a miskolci társulati meghallgatáson gyakorlatilag megbukott aspiráns nem tudott arra a konkrét kérdésre válaszolni, hogy mikor, melyik előadást látta (utoljára) Miskolcon? Ilyen előzmények után, figyelmen kívül hagyva a helyi művészek, műszakiak, szakmabeliek véleményét, tiltakozását, kizárólag, az elfogulatlansággal nem éppen vádolható színészkamara ajánlását vették figyelembe. Még egy apróság. „‘Megannyi, a vállalkozói szférában eltöltött nehéz év után szeretném, ha végre beülhetnék egy kényelmes közalkalmazotti székbe (sic.), és igazgatóságom alatt kinevelném az utódomat” – mondta, még megválasztása előtt Halasi. No comment. Az új direktor aztán gyorsan „rendbe tette” a színházat, már, anyagi értelemben, ám – mekkora meglepetés – az általa összegűjtött „sarat” az önkormányzat nagyvonalúan annulálta. Így viszont szintén nem véletlen, hogy a gáláns direktor, ha lúd (vagy, liba?) legyen kövér alapon, hihetetlen pénzért idehozta összes szerb és román nemzetiségű barátját, hogy aztán segítségükkel összehozza minden idők egyik legnagyobb miskolci bukását. Agyő, Európa, Európa, agyő, volt a – mi is? – nevezzük színházban megtartott próbálkozásnak, darab címe. Az előadás totál csőd volt, viszont sikerült kivinni Kolumbiába, egy neve nincs fesztiválra, ahol a minden bizonnyal képben lévő közönség – két kokainszállítás között – abszolút megértette, hogy mi történt Európa közepén, 1956-ban… Mindeközben, a méregdrága „világsztárok” miatt,az állandó tagok éhkoppon maradtak, vagy/és a cikk elején említett „magas szintű” haknibrigádokban vállaltak, gyakran megalázó körülmények között fellépést, hogy ki tudják fizetni aktuális számlájukat.

Egyedül Miskolcon fordulhatott elő, hogy ez, és számos mellélövést követően, harmatgyenge igazolások, és ászok távozása mellett, 2008-ban Halasi megbizatását újabb öt évre meghosszabbították az illetékesek. Hozzá teendő, a pályázaton nem is indult más, egyedül meg ugyebár tolószékkel is jó eséllyel indulhat az ember a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjében. Vélhetően tudtak valamit a többiek, hiszen egy ilyen posztért mindig, mindenhol óriási a tülekedés. Apropó, poszt. Van egy ilyen, Pécsett rendezett színházi találkozó, csak csupa nagy betűvel írandó: POSZT. Nos, az erre a, főleg vidéki színházak számára kiírt fesztiválra az utóbbi tíz évben vagy egyáltalán nem találtak alkalmas miskolci produkciót, vagy ha elvétve igen, azt figyelemre sem méltatták. Itt tartunk. Már nyakig benne vagyunk – az új évadban, és a színház büféjében egyre többen teszik fel a kérdést: Most akkor mi lesz? Egy régi viccet idézve: – Teát, rummal?, érdeklődik a csapos. Kösz, már hánytam! Ha jól belegondolunk, ez nem is olyan vicces, inkábbb szomorú. Olyan miskolci. Tényleg el kéne zárni azokat a tömítetlen, csöpögő, szétrohadt csapokat. Utána, nem bánom, jöhet egy rum, az sem baj, ha puerto ricói!