Hogy rohaszataná rátok Isten az eget, hogy még ezen is spóroltok – ez még az enyhébb vélemények közül való, egyik legfinomabb idézet – fakadtak ki a mindenszentek alkalmából a miskolci Városi Temetőbe kilátogató rokonok, ismerősök, miután azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy egész egyszerűen nincs víz a kutakban.
Ez, mondjuk, nem biztos, hogy így igaz. Mert, meglehet, víz az lett volna (miért is ne?), azonban gondos és ügyes kezű szakemberek jó előre még a kutak csapjait is leszerelték, márpedig csap nélküli kútból meglehetősen nehézkes dolog vizet kipréselni. Ennek megfelelően tehát, aki előrelátóan nem hozott magával otthonról műanyag flakonban friss vizet, az bizton számíthatott rá, hogy a magával hozott virág nem a fagy, hanem a kiszáradás miatt nem érik meg a következő napokat. Természetesen sokan voltak olyanok, akik számítottak a temető ezen húzására, de sokkalta többen, akik nem. Pedig, rutinos Szentpéteri kaput járók tudhatnák, hogy ezt a „meglepit” , t.i. a „nincs víz”, Húsvétkor is szinte évi gyakorisággal eljátsszák errefelé. Az intézmény előző vezetője, a pár(t)atlannak nem mondható karriert befutott Nyírő Pál idejében is arra hivatkoztak, mint most, és amit egy neve elhallgatását kérő dolgozó megerősített: az állítólagos fagyveszélyre hivatkozva kellett az összes csapot leszerelni, tehát a vizet elzárni. „Tudja maga, mennyi vizet spórolunk ezzel a városnak”, kérdezte alkalmi informátorom, majd miután bizonyára szimpatikusnak talált (na, nem engem, hanem a társaságomban lévő hölgyet), rámkacsintott: – Szerezzenek egy üdítős palackot, és a WC- ben nyugodtan televághatják! Hogy én mekkora ökör vagyok, csaptam a homlokomra, hát persze, a klotyó, hiszen ennyi ember elől sok mindent el lehet zárni, de „azt” nem, ehhez jogunk van. (Meg az ÁNTSZ is nagy büntit tud küldeni ilyen esetben.) Miután hosszas sorban állást követően hozzájutottam az áhított „se színed, se illatod” -hoz, láttam, mind többen választották a vízhez jutásnak ezt a kissé bonyolult, viszont praktikus módját, és ami legjobban meglepett, aránylag türelmesen viselték a nehézségeket. „Nyugi, ráérünk, a halottak már nem szomjaznak”, szellemeskedett valaki a hátam mögött, de morbid poénjával nem aratott túl nagy sikert. Mint ahogy a temetőgondnokság sűrűn emlegetett felmenői sem, ezért a húzásukért. Nem vagyok sem meteorológus, geológus főleg nem, tehát nem tudom tudományosan alátámasztani, miképp fordulhatott elő, hogy egyazon időben, alig két kilométerrel arrébb, a Deszka temetőben az összes kút használható állapotban, kiválóan működött. Mivel materiális alapon nem találtam logikus megoldást a problémára, kénytelen voltam kissé visszanyúlni a múltba, a történelembe, és ekkor rájöttem mindenre. Bizonyára a kunok elől menekülő római katolikus Szent László bukkant fel újra a Deszka temetőben, és legendás lova patájával fakasztott éltető nedűt, vagy a származására nézve zsidó, Mózes volt a segítő, aki, mint közismert, állítólag botjával a kősziklából fakasztott vizet. Az egészben csupán az volt számomra a zavaró, hogy a Deszka – eredetileg – református temető.