Beszéljünk komolyabb dolgokról, hagyjuk a politikát: imádom a szőrös pinát! Amilyen egy fodrásznak volt, mikor még titkos szeretői voltunk egymásnak. Kéttenyérnyi gondozatlan bozont, középen jóféle rózsa nyíl… De rég volt…! És nem mondom, hogy megvetném a gondozottat… de minek foglalkozni azzal, ami úgy is jó. Aztán, e témával csak köszönő viszonyban, volt egy régebbi eset, amit most mesélek el neked, Barátom. (Előtte rövid emlékezés kedves barátomra, aki a rendszerváltáskor megalapította a Magyar Punci Pártot… melybe minden férfinemű KEMÉNY ember beléphetett.)
Szóval, a hetvenes évek végén, nyaranta egy Tanyaszínház nevű társulattal jártuk a falvakat, vásári komédiákat adtunk elő. Előadás után be a kocsmába… és egyik este, egyik faluban megismerkedtem egy lánnyal. Furcsa tekintetű lány volt, szemhéja félig eltakarta savószürke szemét. És sosem nézett rám, mindig valahova mellém bámult a falra. Egy idő után hátra is fordultam, van-e a falon valami festmény, fénykép, ami esetleg érdekesebb nálam. De nem volt. Ekkor a lány azt mondta: menjünk egy izgalmasabb helyre. Kiittuk a fröccsünket, kimentünk a langyos nyári éjszakába. A lánynak kocsija volt, azt mondta, szálljak be mellé. Elindultunk a poros falusi úton. Lassan vezetett, az útszéli nyárfák sötéten, egyenletes ritmusban haladtak el mellettünk a holdfényben. Amikor öt perc múlva megállt, még nem tudtam, hol vagyunk. Csak amikor kiszállt a kocsiból, és azt mondta, kövessem. Akkor már tudtam, hogy a temetőnél vagyunk. Jó fél kilométerre a falutól, égbeszökő jegenyefák alatt. A lány bement előttem a kapun, cipője alatt csikorgott a salak. Én kicsit lemaradva ballagtam utána. A halottak faluja ugyanolyan volt, mint az élőké: mértanilag szabályos utcák szabdalták, a sírok előtt kis kertek, némelyik kovácsoltvas kerítéssel volt körülvéve, kis kapuval. Szép temető volt. Végigmentünk a főallén, egyre elhanyagoltabb sírok következtek, düledező fejfák, a süppedt sírhantok alig kivehető domborulatait benőtte a magas, szalmaszínűre száradt fű. A lány befordult az egyik utcán, ott megvárt. A holdfényben megcsillant hollófekete haja, mikor azt mondta, halk, mély zengésű hangon, hogy megérkezünk. Egy temetőszéli sír felé tartott. Egyszerű sír volt, földjében virágok… talán muskátlik. Megálltunk a sír mellett. Ki volt ő, kérdeztem, mire a lány azt mondta, hogy ő volt Sztevó, a vőlegénye, akinek a szüzességét akarta adni öt évvel előtte, és – pont ezen a napon – motorbalesetet szenvedett, kirepült a kanyarban. „Nézd, bodzafát ültettem a sír közepébe.” Mért pont bodzát, kérdeztem. „ A bodza gyorsan nő, minden földi nedvet magába szív és hasznosít, így Sztevó nedvei sem vesznek el, mert a bodza majd felszívja, és egy év múlva már megfogható lesz a törzse. Két év már hangja is lesz, mert sípot lehet faragni belőle. Akkor a lány levetkőzött, és a sír mellett hanyatt feküdt a harmatos füvön. Rosszmagam is levetkőztem.
Meg kellett tennem neki. Nem, ha így mondom, nem vagyok őszinte. Meg akartam tenni, mert fiatal voltam, és magába rántott a zavaros tekintete, ahogy félárbocra eresztett szemhéja mögül nézett rám vaksin, de leginkább a teliholdas, fülledt nyári éjszaka izgatott fel, amikor az ég és föld közötti ezüstfényben lelkek suhantak, mint palahátú sólymok.
A múltkor, a Halló vén írásom farigcsálása közben ez is eszembe jutott… de csak most meséltem el neked Barátom. Mint Móricka, akinek mindenről a punci jut eszébe. Calvero