Tegnap sokadszor megnéztük Kusturica Uderground című remekművét (Arany-pálma Cannes-ban, stb.) Nem lehet megunni!! Ahogy Manojlovic eljátssza az ördögi Marko-t, Ristovski az ős-balkáni állatot… fantasztikus! Reggel aztán azon gondolkodtam: ha vár 5 évet a film elkészítésével, akkor az 1999-es Nato-bombázással érhetne véget a film (amiben mi, magyarok is részt vállaltunk), szóval akkor nem csak az egyik nyitó jelenet lenne Belgrád bombázása, de az a bizonyos is, 58 évvel később . De aztán rájöttem: ne adjunk mi tanácsokat az öreg Kusto-nak, tudta ő, mit akar, s hogyan működik a hatáskeltés. Jut eszembe: hatás. A legerősebben a délszláv háborúról szóló rész ütött meg, mert – ha nem is közvetlenül, de közvetett módon – én is érintve voltam ebben. Például Dubrovnik és Trebinye ostromának helyszínétől alig 20 kilométerre van az a nyaraló, ahol 24 éve minden nyarat töltök (töltöttünk), és naponta láthattam, ahogy lent a völgyben, pontosan reggel nyolckor elhalad a katonai konvoj, maguk után vontatva a gránátvetőket, s egyéb szörnyű, takonyzöld fegyvereket. Aztán fél óra múlva hallható is volt, ahogy „muzsikálnak”, majd dél után két órakor már jöttek is visszafelé… mint kiknek lejárt a munkaidejük. Mentek haza a családjukhoz… miközben fene tudja hány család maradt aznap fedél nélkül, vagy semmisült meg apástól, anyástól, gyerekestől.

Volt egy helyi ismerősünk is, Ratko, akit nevének szójátékából elneveztünk Háborúcskának (hiszen a „rat”-szó magyarul háborút jelent.) No, ez a Háborúcska nem akármilyen figura volt: 190 centis, szakállas hústorony. Csata után, rendszerint késő délután megjelent nálunk, elmesélte aznapi „hőstetteiket”, megitta fél liter pálinkánkat, aztán ment vissza a helyőrségére, ami egy közeli sóderbányában volt. Egyszer pl. azt mesélte, hogy Trebinyében egy családot ki akartak lakoltatni a házukból, de azok nem voltak hajlandók elhagyni otthonukat, mert a családfő 20 évig dolgozott Németországban, hogy felépíthessék. „Azt hitték, ha benne maradnak, megmenthetik a házat a felrobbantástól”, mesélte Háborúcska, majd így folytatta: „Druzse, mi leszarjuk a családfőt, de ha nem takarodtok…! Ekkor megláttam a gyerek kezében egy plüssmacit. Valami speciális maci volt, mert érintésre elkezdte énekelni a németek karácsonyi dalát, a stillenáhtot. Gondoltam, kár lenne ezért a maciért, jó lenne az én gyerekemnek, és azt mondtam a kölöknek, adja ide a macit, de a hülye gyerek nem akarta ideadni, én meg megfogtam a maci karját és el akartam tőle venni. Konok volt a kölök, nem engedte el a maci másik karját, nyöszörögve húzta vissza. Így huzakodtunk egy darabig, miközben a maci gépies hangon énekelte a stillenáhtot. Én voltam erősebb, kitéptem kezéből a macit, és pár perc múlva már nyomattuk is a hatvannégyes vállról indítóst, és a ház…”
Ezt mesélte Háborúcska azon a délutánon, s miután megitta a pálinkánkat, elindult gyalog, vissza a támaszpontra. Tíz perc múlva iszonyú robbanás hallatszott, és porfelhő szállt fel a sóderbánya felől. Kocsiba vágtam magam, s két perc múlva már a helyszínen voltam. A bánya fölött még mindig por gomolygott, és poros emberi testek hevertek szerteszét, némelyikük úgy vinnyogott, mint a kölökkutya, és abból lehetett tudni, hogy az illető még él. Néhányan az anyjukat hívták, persze hiába, mert az anyuk a szerb helyvidék valamely eldugott táján valószínűleg éppen toklyót herélt. Észrevettem egy félmeztelen fazont, aki ott ült egy sóderrakás tövében, hasfala fel volt hasadva, s amikor meglátott, felém nyújtotta a kezét. Mozdulatára a belei kibuggyantak, és a pasi olyan csodálkozva nézte a beleit, mintha valami fodros galandféreg bújt volna elő belőle. Aztán halkan sírni kezdett. Ekkor már oszlani kezdett a por, megpillantottam Háborúcskát, a földön feküdt, egyik lába tőből hiányzott, meg persze a feje is, a nyakából lassan bugyogott a vér: egészen úgy nézett ki, mint egy feldöntött vörösboros üveg. Ekkor szirénázva megérkezett a szanitéckocsi, elzavartak a helyszínről, és lezárták a környéket,
Másnap aztán megtudtam, mi is történt. Amikor Háborúcska visszaérkezett a támaszpontra, bajtársai éppen akkor bontottak fel egy üveg slivovicát, Háborúcska abból is ivott egy vizespohárral, amitől iszonyú szereplési vágy lett úrrá rajta, ismerem ezt az érzést, nem könnyű ellenállni neki. Elővett három tojásgránátot és zsonglőrmutatványokat játszott velük. Mivel így, kibiztosítva ez a játék nem rejtett igazi veszély, Háborúcska kihúzta az egyik gránát biztosítószögét – hiszen a részeg ember tévedhetetlennek hiszi magát – bizonyára azt akarta játszani, hogy kicsit zsonglőrködik, aztán négy másodpercen belül visszatolja a biztosító szöget, vagy eldobja a sziklák mögé, hogy ott robbanjon fel. De kicsúszott kezéből a gránát, a tökrészeg Háborúcska megszédült, és seggel rátottyant, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy legelőször a tökei robbantak fel.
Másnap az egész büdös húshalmot, amit előzőleg Háborúcskának becéztünk, és aki döntötte magába a jó illatú pálinkát, beledobálták egy fémkoporsóba, és címeres levél kíséretében küldték haza a családjának, mely levélben ez állt: „Az ellenséggel vívott hősies helytállás következtében sajnálattal értesítjük… és posztumusz előléptetése mellé Ratko Cvrljic megkapja a … kitüntetést.
Ez jutott eszembe tegnap este, amikor sokadszor néztem az Underground-ot, Kusturica életművének csúcsát, melyben megmutatja, milyenek is voltak a legendásnak mondott „hős partizánok”, kinevetteti Titó embereit, akik bűnben fogantak, manipulálták az országot, aztán lángok közt égtek el, előképével a rájuk váró Purgatórium tüzének. Kusto ebben a filmben könnyek nélkül sirat el egy országot, amit Jugoszláviának hívtak egykoron.
Calvero