Közel két hónappal ezelőtt a Konteóbarátok Körének törzsközönsége meggyőző többséggel amellett döntött, hogy a következő összeesküvéselmélet, amelyről olvasni szeretnének, a Fenyő János élete (pontosabban halála) köré szőtt titokzatos eseménysorozat legyen.
Lássuk tehát a hazai rendszerváltozás hajnalán az egyik gazdasági sikertörténetnek kikiáltott Vico Rt. létrehozójának és tulajdonosának fordulatos életét és továbbra is rejtélyek által övezett halálát. Előre szólok, hogy a poszt nagyon hosszú lesz, tessenek felkészülni rá!
Először is lássuk azt a keveset, amit nekünk, egyszerű földi halandóknak mai posztunk főszereplőjéről tudni lehet és érdemes.
1.) A kezdetek
Fenyő János 1954 tavaszán született Budapesten. Édesapja (Fenyő Imre) sokáig a Magyar Fotóművészek Szövetségének titkára, nem kell tehát csodálkozni azon, hogy János már kisiskolás korában megkapta élete első (valószínűleg Pajtás 6×6 típusú) fényképezőgépét, amit kicsivel később egy Flexaret VI követett. A srác imádott fotózni, s nem volt még 12 éves, amikor a Lovag utcai lakásukban saját „labort” kapott mindennel felszerelve, amiről az analóg fényképezés korszakában egy pesti kiskamasz csak álmodni tudott.
Noha intellektuális képességei vitán felül alkalmassá tették volna egy egyetem elvégzésére (a család állítólag feltétlenül doktort szeretett volna csinálni belőle, de ő sem a jogi, sem az orvosi pályáról nem akart hallani), az érettségi után alkalmi fényképezgetéssel foglalkozik, külföldről ilyen-olyan módszerekkel behozott szaklapokat olvasgat (állítólag kifejezetten ezért tanul meg angolul és németül), majd 1974-ben leteszi az állami fotós szakmunkásvizsgát. Alig húsz éves, amikor felfedezi magának (hogy úgy mondjuk…) az akkoriban mindössze 16 éves Sütő Enikőt, akiről (pontosabban: akinek a meztelen hátáról) aztán a híres Fabulon-reklámfotó készült. 1977 tavaszán elvégzi az Újságírószövetség másfél éves szakiskoláját, fotoriporter specializálódással; időközben (atyai hátszéllel) a Magyar Távirati Irodánál helyezkedik el és a nemzeti hírügynökség fotóarchívumában dolgozik műszaki segédmunkatársként.
Érdekes momentum (amire később még visszautalunk), hogy 22 éves mezei világosítóként (legalábbis egy hajdani MTI-munkatárs szerint) többször megfordult a fotótár zárt részlegén is, ahová csak a jól kipróbált, minden szempontból megbízható elvtársak nyerhettek bebocsájtást; tudniillik itt tárolták azokat a (hazai és külföldi forrásokból származó) anyagokat, amelyeket a politikai cenzúra (ilyen-olyan okokból) nem engedett nyilvánosságra hozni.
Fényképészként egyre jobban elismerik; díjakat nyer, s olyan lapok is foglalkoztatják, amelyeknél már akkoriban is komolyan vették, hogy egy fotó többet ér száz szónál: Képes Sport, Új Tükör Magazin, Ez A Divat, Ország-Világ.
2.) Külföldön
János azonban sokkal nagyobbra tör, mint a lokális sikerek. Belátja, hogy hiába a tehetség, hiába a kiváló (politikai, sajtós és művészvilágbéli) kapcsolatok, neki nem pálya egy háromezer forintot érő címlapfotó a Habselyem Kötöttárugyár export minőségű fehérneműjében pompázó leányzóról, vagy egy tízezer forintos fényképsorozat a kohászok által elért ózdi sikerekről. És mivel nem csak a pénzt szerette, hanem a csinos lányokat, a márkás italokat, a kubai szivart és úgy általában az imperialista dekadencia valamennyi megnyilvánulási formáját is, a nyolcvanas évek elején úgy dönt, hogy tartósan külföldön marad: első körben a francia Lui magazinnak dolgozott, ahová művésziesnek szánt, (fél)meztelen lányokat ábrázoló fotói jelentek meg.
A „művészies” szó itt azt jelentette, hogy a Lui-ban megjelent fényképeken az akkoriban még főként borotválatlan ágyékú lányok nem tárhatták szét lábaikat fényképezés közben.
Boldog békeidők…
Nemzetközi pályafutását az USA-ban folytatja. Erről az időszakról elég kevés információ áll rendelkezésre; annyit lehet biztosra venni, hogy főként Kaliforniában időzik, ahol a filmezéssel kacérkodik: producer szerett volna lenni. Sokan tudni vélik, hogy belekóstol a los angelesi pornóbizniszbe is, ami akkoriban (az Internet-korszakra még pár évet várni kell) elég szépen gyarapította a vállalkozókedvű, akár rázósabb témákat is bevállaló, feltörekvő fotósok és mozisok számláját. Rosszakarói holmi szoros szálakról is rebesgettek, amelyek Fenyőt a kaliforniai (zsidó és/vagy magyar) maffiához kötötték. Ezen források szerint hősünk a szervezett alvilág pénzének tisztára mosásában serénykedett volna.
3.) Újra itthon
1987 végén úgy dönt, hogy – immáron amerikai útlevéllel és egy körülbelül 70 ezer dolláros fedezetű bankkártyával a zsebében – hazatér.
A hetvenezer dollár Fenyő saját bevallásán alapuló összeg; egyes visszaemlékezések szerint ezt egy további nullával nyugodtan kiegészíthetjük, ha az alany valódi tőkéjére vagyunk kíváncsiak.
Mindenesetre 1988-ban a HUF/USD árfolyam úgy 48-52 körül mozgott, ami annyit tesz, hogy a 70 ezer dollár nagyjából 3,5 millió (akkori) forintot ért, vagyis körülbelül egy combosabb fővárosi öröklakás árát; a 700 ezer pedig értelemszerűen tízszer ennyit.
Hazatérése után pár hónapot tájékozódik, rengeteg régi ismerőssel felveszi a kapcsolatot, majd 1988-ban elkezdi a videóbulit: először csak úgy finoman, majd (a sikereken felbuzdulva) egy év múlva megalapítja a Vico nevű céget (akkor még nem Rt.), amely elsődlegesen nagysikerű (főleg külföldi) mozifilmek videókazettán történő forgalmazásával (eladásával, illetve kölcsönzésével) foglalkozik, de a vállalati stratégiában már akkor szerepelnek olyan mozzanatok, amelyek a későbbi médiabirodalom csíráját jelentik. Szűk baráti körben többször kijelentette: aki a kommunisták (amúgy már előre látható) bukása után elsőként teszi rá a kezét a hazai sajtó legkiemelkedőbb lapjaira, óriási nyereségre és politikai befolyásra tehet szert.
Megtörténtek a ’90-es választások, a kommunisták tényleg megbuktak, s Fenyő János következetes maradt másfél évvel korábbi önmagához: elkezdte megvalósítani nagy tervét egy sajtóbirodalom létrehozásáról. Elsőként a legsikeresebb hazai hetilapra, a Nők Lapjára tette rá a kezét, majd a többszázezres példányszámú Rádió- és Televízióújság következik.
És itt még távolról sincs vége. Fenyő – a sikeres nyugati mintákat lekoppintva – minden olyan sajtótermékre rávetette magát, amely haszonnal (és/vagy befolyással) kecsegtetett. Nem volt válogatós; a már említetteken kívül egyformán kellett neki a Vasárnapi Hírek, a Buci Maci, a Bravo-lapcsalád, a Családi Lap, a Tina, valamint (1994-től) a Népszava is. És ha Fenyő János valamit meg akart szerezni, azt meg is szerezte.
A Vico-birodalom által kiadott sajtótermékek havi példányszáma 1994 végére meghaladta a 12 milliót.
Menedzseri és vállalatvezetői stílusáról oldalakat lehetne írni, de nem ez a célunk. Lényeg, hogy kíméletlen, olykor kegyetlen módszerei voltak, amelyek rengeteg ellenséget generáltak az üzletembernek. Legyőzött versenytársai közül sokan olyan zsidónak (finomabban: „a protestáns etikát nélkülöző, mediterrán típusú üzletembernek”) tartották, aki miatt a többség utálja a zsidókat: szerintük Fenyő abszolút prioritása a haszon volt, majd a befolyás, majd a hatalom, s újfent a pénz. Gyakran valódi hűbérúrként viselkedett, jutalmazásban és büntetésben egyaránt. Imádott ordítani és agresszíven lépett fel mindenkivel szemben, aki akár csak a legenyhébb ellentmondást is megengedte magának a Főnökkel szemben. Márpedig ő Főnök volt, méghozzá igazi oligarcha-típus.
Lakásügye a jéghegy csúcsának a hegye, de tipikusnak mondható:
Budapest egyik legszebb (nem mellesleg természetvédelem alatt álló) területén, a XII. kerületi Alkony úton (nem túl messze a Béla király úti kormányvendégháztól) kihasított magának egy másfél hektáros erdős területet, körbekerítette, majd a szintén engedély nélküli területrendezést és erdőirtást követően felépített rá egy villát (úszómedencével, parkkal, sétányokkal), amelynek bekerülési értéke már 1995-ben meghaladta a 350 millió forintot. A fegyveres őrség természetesen külön épületet kapott, a telket és az ingatlanokat összesen negyven biztonsági kamera és kéttucatnyi külső mozgásérzékelő vigyázta.
A Vico 1992-ben alakul át részvénytársasággá. Alaptőkéje 600 millió forint, ami (ha Fenyő hivatalos verzióját nézzük) nagyon jó eredmény az eredeti, alig négy évvel korábbi 70 ezer dollárhoz képest. A videóbiznisznek lassan bealkonyul, ugyanis több amerikai filmstúdió (például a Fox és a Columbia) rájön, hogy alkotásaikat Budapesten mindenféle engedély nélkül másolják és forgalmazzák. Beperlik a Vico-t, s három évnyi bírósági procedúra után végül megegyeznek abban, hogy Fenyőék fizetnek százezer dollár fájdalomdíjat és abbahagyják a jogtalan kazettaforgalmazást. János barátunk így teljes energiájával (és maradék pénzével) a média felé fordulhat.
Az idők szavára hallgatva beszáll az elektronikus médiába is: megalapítja a Stáb TV-t s ezen keresztül érdekeltséget szerez a Gyárfás Tamás-féle Nap TV fő produkciójában, a Nap-keltében.
A kilencvenes évek közepétől aktív szereplője lesz a magyar társasági életnek; minden olyan komolyabb rendezvényen megjelenik, ahol a politikai és gazdasági elit tagjai felbukkannak. Minden olyan szereplővel készül legalább egy fotója, aki (egyik vagy másik oldalon) akár csak egy kicsit is számít: Demszky Gábor, Pintér Sándor, Friderikusz Sándor, Horn Gyula, Csintalan Sándor, stb. Bizniszel Princz Gáborral, a már említett Gyárfás Tamással, s állítólag Csányi Sándorral, Demján Sándorral és Széles Gáborral is voltak üzleti kapcsolatai.
S ha már közismert nevekkel dobálózunk: tudjátok-e, hogy a Fenyő-gyilkosság után a Vico-lapok és -ingatlanok értékesítésével megbízott CA-IB Értékpapír Rt.-nek ki volt akkor (1999-ben) az ügyvezető igazgatója, majd vezérigazgató-helyettese? Nos, az akkor 31 éves fiatalembert Bajnai Gordonnak hívták (aki ezzel egyidőben a Danubius Rádió igazgatósági tagja is). És ki volt a vezérigazgató? Hát egy Simor András nevű arc.
4.) A gyilkosság
A számtalan homályos pontot és összetevőt leválogatva a gyilkosság tényei az alábbiakban foglalhatóak össze:
1998. február 11-ét írjuk. Szerda délután van, röviddel múlt fél hat. A budapesti Margit körút – Margit utca sarkán járunk, a forgalmi csúcs közepén, ahol Fenyő fekete 600-as Mercedese (a Rózsadombon található Vico-székházból távozva) éppen megáll a pirosat mutató közlekedési lámpánál. Egyszer csak a mögötte közlekedő, világos színű Mitsubishi Galant anyósüléséről egy férfi ugrik ki, aki pár gyors lépéssel a Merci mellett terem, és egy horvát gyártmányú, Agram-2000 típusú hangtompítós géppisztolyból (itt alul), egészen közelről mintegy húsz-huszonöt lövést ad le a vállalkozóra. A lövedékek közül legalább tucatnyi Fenyő Jánost éri (kilenc a koponyáját, a nyakát és a mellkasát); a halál gyakorlatilag azonnal beáll.
A lövések után az elkövető a fegyvert az egyik közeli autó alá dobja, majd a Margit körúton sietve távozik a Széna tér felé; közben az egyik kapualjban lekapja magáról sapkáját és a rövid kabátját, amelyeket a földre dob (később ezekről a ruhadarabokról rögzítenek DNS-mintát a nyomozók). Lazán továbbfutva befordul a Rómer Flóris utcába, ahol szem elől tévesztik (vélelmezhetően egy másik kocsiba száll, de az sem zárható ki, hogy az őt szállító, s a gyilkosság helyszínéről a lövésekkor azonnal elhajtó Mitsubishi vette fel).
5.) A nyomozás
A gyilkosságot követően a nyomozó hatóságok (a titkosszolgálatok bevonásával) azonnal mozgásba lendültek. A Rendőrség csúcsszervének számító (és az azóta dicstelen szakmai véget ért Kiss Ernő tábornok által irányított) Központi Bűnüldözési Igazgatóság (a továbbiakban: KBI) rögtön magához vonta a felderítést. Voltak hangok, amelyek szerint Fenyő János személye és tevékenysége már 1996-tól kezdve felkeltette az illetékesek érdeklődését, s az összes, rendelkezésre álló erővel, eszközzel és módszerrel figyelték a médiavállalkozót: lehallgatókészülékeket szereltek az irodájába és a gépkocsijába, telefonjait lehallgatták, környezetébe informátorokat küldtek, üzleti partnereit és személyes kapcsolatait figyeltették.
Nem tudni, mennyi igaz ezekből a hírekből, az viszont ma már világos, hogy Fenyővel szemben nem csak a klasszikus rendőri arzenált vonultatták fel, hanem a nemzetbiztonsági szervek lehetőségeit is kihasználták, különös tekintettel az áldozat roppant összetett politikai és gazdasági kapcsolataira.
Már a nyomozás első napjaiban felmerült egy koszovói albán, bizonyos Salihi Mead neve (mint elkövető), aki azonban hamarosan tisztázta magát. Ezután egy másik koszovói, Acifi Nijazi került célkeresztbe (itt alul éppen kiszáll a kocsiból), de miután (hosszas alkudozás után) sikerült őt meggyőzni, hogy önként (?) utazzon be Magyarországra és vesse alá magát a DNS-vizsgálatoknak, egy év elteltével őt is ki kellett zárni a gyanúsítható személyek köréből. Újabb albán (Sefedini Gvin, más források szerint Gzin) következett a potenciális bérgyilkosok sorában, de a Nemzeti Nyomozó Iroda (a KBI utódszervezete) vele is lyukra futott.
Persze a hasonló ügyekben a nagy kérdés mindig a megbízó személye. A klasszikus kriminalisztikai cui prodest (kinek használt?) logikai fonal azonban hamarosan olyan kuszává és átláthatatlanná vált, hogy a szóba jöhető nevek szaporodtak ugyan, a nyílt, bíróság előtt is felvállalható bizonyítékok viszont továbbra is várattak magukra – legalábbis a közvélemény ezt érzékelte. Cseppet sem túlzás azt állítani, hogy Fenyő János halála tucatnyi hazai és külföldi (politikai és gazdasági) potentátnak, érdekcsoportnak és intézménynek jött jól. Ezekre a konteók felsorolásánál kicsit részletesebben kitérünk.
A nyomozást 2002-ben felfüggesztették, majd közel három év elteltével (2004 késő őszén) hirtelen ismét elővették. A Rendőrség huszáros kommunikációs offenzívába kezdett, s Garamvölgyi László, az ORFK akkori szóvivője (itt jobbra) naponta átlagosan négyszer jelentette ki (délutánonként már igencsak csillogó szemekkel), hogy jó nyomon vannak, szorul a hurok a bérgyilkos, valamint a megbízó nyaka körül. A közvélemény feszülten várta a megfejtést, a bulvárújságok naponta eresztettek meg merészebbnél merészebb találgatásokat, de ma, 2010 késő őszén hivatalosan kábé ugyanannyit tudunk, mint öt (vagy akár tizenkét) évvel ezelőtt: ismeretlen fegyveres (ismeretlen megbízóval a háta mögött) agyonlőtte Fenyő János vállalkozót…
6.) A Perczel-vallomás
2004-ben (halála előtt pár hónappal) a rák végső stádiumában lévő Perczel Tamás (Fenyő János közeli barátja és pszichológusa, itt balra) egy húszórás videófelvétel-sorozaton mondja el sejtéseit, véleményét és meglátásait Fenyőről, ennek üzleti tevékenységéről, politikai és gazdasági kapcsolatairól, valamint a gyilkosság vélelmezett hátteréről és összefüggéseiről. A rögzítettekből egy hatórás vágott anyag készül Számvetés címmel, majd a Kapu Filmstúdió ezt a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé teszi; 2005-ben még a Magyar Filmszemlén is bemutatják.
Perczel nyíltan nem vádaskodik, de kendőzetlenül mesél Fenyő üzleti kapcsolatrendszeréről, s (neki már minden mindegy alapon) kihangsúlyozza (egyebek mellett) Gyárfás Tamás, Princz Gábor, Kiss Ernő, Horn Gyula, valamint Székely Herbert (Fenyő üzleti örököse) helyét és szerepét egykori barátja kapcsolati hálójában. Egyértelműsíti: ezeknek az embereknek (számos más személyhez hasonlóan) biztosan érdekében állt a vállalkozó elhallgattatása.
Akit érdekel: a neten fellelhetőek a film részletei; a húszórányi (tehát vágatlan) anyagot a Rendőrség 2005 tavaszán lefoglalta, s tudomásom szerint ezt (mármint az eredetit) azóta sem látta senki. Azt mondják, hogy a nyomozati anyag mellékleteként valamelyik speciális irattárban pihen.
Perczel végkövetkeztetése: 1997 végére „a politikusok elengedték János kezét, mert elfogyott az iránta addig érzett politikai bizalom”, s ezt Fenyő ellenségei azonnal megérezték. Onnan kezdve már csak hetek kérdése volt, hogy mikor fogják végleg eltenni az útból a kényelmetlenné vált egykori szövetségest.
7.) A konteók
És akkor lássuk, szorgos népünk milyen izgalmas elméleteket dolgozott ki az elmúlt 12 évben Fenyő János erőszakos halála kapcsán.
Az esetleges feljelentések (lásd például a Gyárfás-Bencsik csörtét 2005 februárjának végén) vagy más retorziók elkerülése érdekében ismételten felhívom mindenki figyelmét a blog címére és tematikájára. Köszönöm.
7.1.) A köztörvényes szál
Az, hogy Fenyő János világéletében meglehetősen, khm, rugalmasan értelmezte az üzleti tisztesség fogalmát és a Btk. törvényi tényállásait, még azoknak sem lehet meglepetés, akik eddig csak felületesen olvasták el az eddigieket.
7.1.1.) Az amerikai maffia
Kacérkodása a szervezett alvilággal már egészen korán, konkrétan az USA-ba történő távozását követő időszakban elkezdődött. Körülnézett a kaliforniai bizniszlehetőségek között és rájött, hogy igen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy friss kelet-európai bevándorló reklám- és művészfotók készítéséből meg tudjon gazdagodni. Amerikában a Fabulon-plakátokkal és az Ez A Divat-illusztrációkkal dicsekedni olyan lett volna, mintha Tokajba, Szekszárdra vagy Villány környékére hirtelen megérkezne egy kanadai polgár és arra való hivatkozással akarna Magyarországon borász-karriert csinálni, hogy egyszer már ivott európai bort és vannak további ötletei.
Szóval Jánosnak döntenie kellett, és bizony belevágott a pornóüzletbe. Az első hónapokban még reménykedett abban, hogy az Európából magával hozott 18 ezer dollár elegendő lesz a kezdeti nehézségek áthidalására, de rá kellett jönnie, hogy ennyi pénz maximum a Duna partján, a hétkerben számít soknak. A forgatókönyv a klasszikus szabályokat követte: tartalékait gyorsan felélte, tartozásokat halmozott fel, ezeket törlesztendő kölcsönöket vett fel, elzálogosította ingóságait, újabb kölcsönök (ezúttal uzsorakamatra), satöbbi…
Mivel értelmes és talpraesett pasi volt, a neki kölcsönző alvilág rájött, hogy ebben a fazonban van fantázia. Meghallgatták hosszútávú terveit, utánanéztek európai kapcsolatainak és úgy döntöttek, hogy Fenyőt egyrészt pénzmosásra fogják felhasználni, másrészt pedig belé is fektetnek. Amikor 1987-ben úgy dönt, hogy hazatér, meggyőzte az üzlettársait, hogy Magyarországon hamarosan győz a kapitalizmus, márpedig a rendszerváltozás első éveiben óriásit lehet majd kaszálni. A maffia értett a szóból és meglehetősen szép összeggel szállt be János mellett a kazettakölcsönzési üzletbe – és nem csak ebbe.
Az ilyen fekete pénzeknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy igen kemény kamatot számítanak fel utánuk. Fenyő ezt fizette, amíg fizette, majd ahogy erősödött idehaza a pozíciója, úgy vált egyre magabiztosabbá. 1998-ra már eljutott addig, hogy beintett a maffiának, abba a tévhitbe ringatva magát, hogy ő már érinthetetlen (Fenyő János halálakor a Vico Rt. vagyonát 15-17 milliárd forintra becsülték). Tévedett…
7.1.2.) A hazai alvilág
Nem tudom, olvasóink közül hányan emlékeznek a kilencvenes évek második felében lezajlott hazai erőszakos bűncselekménysorozatra. Voltak robbantások, olajszőkítés, eltűnések, ContiCar, Energol, Xénia Láz, Dietmar Clodo, no és számos bérgyilkosság (Prisztás József, Domák „Cinóber” József, Szlávy Bulcsú, Zubovics Gyula, Molnár Péter, Németh Zoltán, Nagy András, Boros „Aranykéz utca” Tamás, Döcher György, Seres Zoltán – hogy csak az ismertebbeket említsük).
Nem akarok itt kriminológiai, közgazdasági vagy szociológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, ezért csak annyit mondok: az elsődleges felhalmozás időszakát éltük; azon ominózus „első millióknak” az összegyűjtése folyt, amelyekről (legalábbis a bon mot szerint) utólag nem szokták megkérdezni a milliárdosokat.
Ebben a környezetben egy Fenyőhöz hasonló arcnak óhatatlanul térfelet (ergo szövetségest és ellenséget) kellett választania, arról nem is beszélve, hogy a pénzmosási szolgálataira és politikai kapcsolataira a hazai alvilágnak is szüksége volt. A képlet egyszerű: az alvilág készpénzzel (és különféle szolgáltatásokkal) kisegíti Fenyőt, ha a vállalkozó üzleti érdekei úgy kívánják, cserébe a Vico Rt.-n keresztül megfuttatja a szervezett bűnözői körök piszkos pénzeit, kifehérítve (vagy legalábbis halványítva) azok eredetét.
A maffiával azonban még akkor sem lehet viccelni, ha kicsi, savanyú és magyar; Fenyő 1998 legelejére jutott el addig, hogy azt gondolta: már nincs szüksége az alvilágra. Ki akart szállni, kifizetni azonban nem tudta (vagy nem akarta) őket. Vesztére… Halála üzenet volt mindenki számára:
Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni.
Ott kell néki megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.
7.2.) A politika
Emlékszünk ugye, hogy Fenyő 1987 végén tér haza, majd 1988-ban kezdi el a kazettabizniszt? Nos, nem vesztegeti az időt, mert tudja, hogy egy rezsim utolsó, illetve első éveiben a gazdasági hatalom politikai hátszél nélkül illékony, mint a kéjgáz. Jánosunk már a létező szocializmus utolsó két évében elkezdi a dörgölőzést azokhoz, akikben fantáziát lát, s akikről feltételezi, hogy egy rendszerváltozás esetén szavuk lehet az új körülmények között.
Óvatos duhajként viselkedik, ráadásul akkoriban a vagyona még „csak” milliókban és nem milliárdokban volt mérhető: teljesen nem kötelezi el magát egyik nagy ellenzéki tömörülés mellett sem, de értelemszerűen inkább a liberális SZDSZ, semmint a konzervatív, nép-nemzeti húrokat pengető MDF áll közelebb a szívéhez. A Fidesz akkoriban a „futottak még” kategóriában versenyzett, Fenyő csak legyintett rájuk; állítólag nem látott bennük „gazdasági fantáziát”.
Az SZDSZ-szel, valamint a szocialisták liberálisabb ágának egyik-másik képviselőjével az 1990-es jobboldali győzelem után is tartja a kapcsolatot, de leginkább a pénzre, az üzletekre koncentrál. Szűk körben többször hangoztatja, hogy „ezt a négy évet térdepelve is ki kell bírjuk”. Megalapítja a Vico-t, vagyona gyarapodik, ő pedig 1993 nyarától kezdve egyre többet szaunázik, vacsorázgat és szivarozik baloldali, illetve liberális politikusokkal, s komoly pénzeket fizet be az (akkor még) ellenzéki pártok kasszájába, ilyen-olyan támogatás és adomány címén. 1994 februárjától ezek az összegek megsokszorozódnak: itt a választási kampány…
Fenyő természetesen nem Róbert bácsi szerepét játszotta; tökéletesen tisztában volt azzal, amivel a gazdasági szereplők a mai napig élnek és visszaélnek: hogy egy jól megválasztott pártkasszába a választási kampányban befizetett forint a sikeres szereplés után minimum tízet, de az is lehet, hogy százat vagy ezret fial. János csengetett hát rendesen, s közben arra is ügyelt, hogy ne csak úgy általánosan, a pártoknál szerezzen jó pontokat, hanem személyesen is lekötelezzen pár kulcsembert. Beszélnek Fenyő által szponzorizált és 100-120 válogatott meghívott részvételével lebonyolódott házibulikról, születésnapokról, több ezer dolláros, névre szóló szivar-, whisky- és borszállítmányokról, általa beutaztatott, színesbőrű, egzotikus és fenemód készséges lányokról és fiúkról, továbbá hazai és külföldi vadászatokról.
Ugyanakkor Fenyő nagyon precíz is tudott lenni, ha érdekei úgy kívánták. Svarc kiadásairól korrekt (és diszkrét) kimutatást vezetett: mikor, kinek és mennyit fizetett. Rossz nyelvek szerint a bulikról olykor még színes-szagos felvételek is készültek, amelyeken a szereplők nem mindig előnyös oldalukról mutatkoztak be…
1994-ben kormányváltás volt, s a közhatalom új szereplői között szép számmal bukkantak fel olyanok, akiktől Fenyő János joggal várhatta el, hogy viszonozni fogják azt a rengeteg szívességet, amit a magyar sajtócézártól az elmúlt években kaptak. Voltak, akik értettek a szóból, de akadtak, akik immáron nem szívesen vállaltak közösséget ezzel az izgága, bizánci típusú, autokrata vezetési stílusáról hírhedt alakkal. Fenyő ilyenkor nem habozott emlékeztetni őket mindarra, amivel tartoznak neki…
1997-re hősünk elérkezett arra a pontra, amikor áttekintette a múltat és új stratégiát dolgozott ki. Röviden megfogalmazva: csalódott az MSZP-SZDSZ koalícióban, s az ekkorra már szépen összeállt Vico-sajtóbirodalom lehetőségeit figyelembe véve (elsősorban a konzervatív nézeteit nyíltan is felvállaló Perczel Tamás egyre erősödő hatására) komolyan fontolgatta, hogy „átáll” a Fidesz oldalára. A hagyományosan baloldali Népszavával akarta kezdeni a nagy kísérletet, amit a többi (kevésbé politikus) sajtótermék követett volna. Számításai szerint naponta több, mint egymillió választópolgár olvassa a Vico-birodalom kiadványait, s ha ezek közül csak minden ötödiket sikerül rávenni arra, hogy 1994-hez képest 1998 tavaszán a baloldal helyett a jobboldalra szavazzanak, máris ő lehet az új királycsináló.
1997 augusztusában ultimátumot intézett a Horn-Kuncze kormányhoz. A következő választás elé állította a koalíciót: vagy melléállnak és segítenek neki kinyírni két gazdasági ellenlábasát (fogalmazzunk inkább egyenesen: ellenségét), Gyárfás Tamást és Princz Gábort, vagy a Vico Rt. „hadban állónak tekinti magát az MSZP-SZDSZ koalícióval”. Azt is elmondta: tudja, hogy a KBI főigazgatója (a már szóba került Kiss Ernő tábornok) a Postabank vezérének csókos cimborája, de reméli, hogy ez nem fogja megzavarni sem Horn, sem Kuncze „éleslátását”.
Horn egy kis időt kért, majd 1997 szeptemberében magához kérette Fenyő Jánost és arra kérte: „a saját és a köz érdekében is” vonja vissza fenyegetéseit és törekedjen megegyezésre Gyárfással és Princzcel, továbbá Kiss Ernővel. Emlékeztette továbbá arra, hogy információi szerint a Vico-nak több, mint 500 millió forintos tartozása van, amit az állami-kormányzati reklám- és hirdetés-megrendelések elmaradása még súlyosíthat. Fenyő – állítólag – kikérte magának a burkolt fenyegetést, de nem akarta végleg elmérgesíteni viszonyát a kormányfővel, ezért ígéretet tett arra, hogy „részéről mindent meg fog próbálni”. Ezt azonban sem ő nem gondolta komolyan, sem Horn Gyula nem hitte el.
Négy hónap múlva a Margit körúton golyót (golyókat) kapott a fejébe.
7.3.) A gazdaság
Fenyő János elsősorban és mindenek előtt üzletember volt. Ha morbidok szeretnénk lenni, azt is mondhatnánk, hogy élt-halt a bizniszért. Lássuk hát, hogyan.
7.3.1.) A Gyárfás-vonal
Ahogyan azt már említettük, Fenyő már 1995-től kezdve ki akarta terjeszteni befolyását a Gyárfás-féle Napkeltére. Nem elégedett meg holmi szürke eminenciási szereppel, hanem komoly beleszólást akart a műsorszerkesztésbe is. Fenyő a saját képére akarta formálni a Napkeltét, riportereket akart futtatni, témákat meghatározni, reklámpolitikát írni, dizájnt rajzolni, Gyárfás Tamásban azonban emberére akadt.
„Ami nem megy gazdasági módszerekkel, menni fog politikával és a közvélemény befolyásolásával!” – gondolhatta Fenyő, és kétfrontos háborút indított.
Az első csapásirány páncélos éke a Népszava lett, amelyben 1996-tól kezdve számos leleplező cikk, gazdasági elemzésnek és véleménynek álcázott „tényfeltárás” jelent meg a Nagy Ellenség viselt dolgairól. Ahogy Perczel Tamás fogalmaz: halálos, kegyelmet nem ismerő, vérre menő és roppant sportszerűtlen küzdelmet folytattak sajtóban, a Fővárosi Bíróságon, továbbá a láthatatlan fronton, vagyis mindkét fél mozgósította rendőrségi és titkosszolgálati kapcsolatait annak érdekében, hogy a másikról minél több (és minél mocskosabb) információ birtokába kerülhessen.
A második offenzíva bekerítő jellegű volt: Fenyő (pontosabban az általa fizetett rendvédelmi, banki és nemzetbiztonsági szakemberek) egy kerek évig dolgoztak azon, hogy 1997 nyarára Gyárfásról összeálljon egy kötetnyi anyag, amelyben körülbelül kéttucatnyi (főleg gazdasági) bűncselekmény történeti tényállása szerepelt, állítólagos bizonyítékokkal alátámasztva. A 120 oldalas dossziét hat példányban sokszorosította, majd ezek közül ötöt szétküldött; mindazok megkapták, akiktől Fenyő érdemi lépést várt az ügyben: Horn Gyula miniszterelnök, Kuncze Gábor belügyminiszter, Katona Béla Nikolits István titkosszolgálati miniszter, Medgyessy Péter pénzügyminiszter, valamint Keleti György honvédelmi miniszter.
Pár hét elteltével Fenyő rendőri informátorai jelezték neki, hogy az anyagot Kuncze átnézte, majd „intézkedésre” átadta Forgács Lászlónak, az ORFK akkori vezetőjének. A vezérőrnagy nem sokat lacafacázott, s azonnal kiszignálta… na kinek? Igen, eltaláltátok: Kiss Ernőnek, a KBI főigazgatójának, aki viszont (mint már írtuk) Princz Gábor személyes jóbarátja volt. Márpedig akkoriban Princz és Gyárfás igencsak egy hajóban eveztek – legalábbis ha az ember Fenyő oldaláról nézte a versenyt. Külön érdekesség: Fenyő informátorai szerint az Aradi utcai KBI-központba megérkezett anyagból hiányzott mintegy 15-20 oldal – azok, amelyek a leghúzósabb Gyárfás-bulikról szóltak.
1998 februárjának első hetében a Vico-kiadványok tele voltak az úszóbotrány legújabb fejleményeivel; javában folyt a Zemplényi-per, s az úszómenedzser által elmondottak miatt az OTP megvonta a támogatást az úszószövetségtől, melynek főtitkára Gyárfás Tamás volt.
Zemplényi György (aki méltán pályázhat a leghíresebb magyar csalónak járó, aranynak tűnő rézéremre) máskülönben szűk egy évvel éli túl Fenyő Jánost; 1999 januárjában hunyt el, állítólag tüdőembóliában.
Gyárfás kedden, február tizedikén felkeresi Csányi Sándort, majd az OTP-székházból kijövet – az összegyűlt, szenzációra éhes zsurnaliszták előtt – spontán sajtótájékoztatót tartott „a személyét ért újabb, minden eddiginél gusztustalanabb” támadások miatt. Sokan hallani vélték, amint a sajttáj után Gyárfás magából kikelve ezt kiabálja: „Fenyő minden eddigi határt átlépett, keservesen meg fogja bánni!”
Másnap 17 óra 40 perckor Fenyő Jánosnak azonban semmire sem maradt ideje, keserves megbánásra sem.
7.3.2.) A Princz-vonal
Gyárfás Tamás mellett Fenyő másik nagy ellensége és gazdasági vetélytársa Princz Gábor volt, aki azzal hívta ki maga ellen a Vico Rt. tulajdonosának haragját, hogy a Postabankon keresztül mecénást játszott, pénzintézeti hátszéllel segítve talpon maradni olyan lapokat, amelyek (legalábbis Fenyő szerint) enélkül veszteségesek lettek volna, s mint ilyenek, rövid időn belül megszűntek volna. Ily módon a Vico-sajtóbirodalom olyan konkurenciával volt kénytelen szembesülni, amely nem a piacgazdasági törvények alapján működik.
Egyes állítások szerint Fenyőnek már az 1997-es Postabank-csődpánikban is könyékig benne volt a keze, s ezt Princz nem bocsájtotta meg neki. A bankár szemet vetett a Vico-termékekre, ezt viszont Fenyő gyomra nem tudta bevenni.
Hogy Gyárfás és Princz szövetkeztek volna a Fenyő-probléma megoldására, vagy csak az egyikük lépett, netán egyikük sem… ez is az egyike azon magyar közéleti rejtélyeknek, amelyeket valószínűleg sohasem fogunk tisztán átlátni.
7.4.) A Moszad
Az izraeli titkosszolgálat még 1985-ben, Amerikában figyelt fel az ambiciózus, törtető, sikerorientált fiatal magyar zsidóra. A los angelesi toborzótisztjük (katszájuk) többször beszélgetett vele, kifaggatta terveiről, elképzeléseiről, s végül (Tel Aviv jóváhagyásával) beszervezte. Első körben az volt a feladata, hogy általános szajjánként dolgozzon.
A szajján a Moszad nemhivatalos és önkéntes segítője; olyan zsidó, aki a diaszpórában élve bármikor készen áll arra, hogy az izraeli titkosszolgálat kérésére (ingyen és bérmentve) segítse azt azon a területen, amelyen dolgozik és amelynek szakértője. Egy orvos szajján kérdés nélkül elsősegélyben vagy gyógykezelésben részesíti a Moszad sebesült vagy beteg ügynökét; egy autószerelő megjavítja az operatív kocsit, az újságíró olyan cikket ír, amely megfelel a zsidó állam érdekeinek, a panziótulajdonos szállást ad neki, a határőr átsegíti egy államhatáron, a bankár pénzzel, a katona fegyverrel, az ügyvéd jogi tanáccsal látja el.
Becslések szerint a világon több ezer szajján él és dolgozik; sokan közülük csak egyszer-kétszer kerülnek olyan helyzetbe, hogy konkrét esetben segítsenek a Moszadnak, de vannak olyanok, akik egy-egy ügyben akár hónapokat vagy éveket is őshazájuk hírszerzésének szolgálatában töltenek – természetesen titokban.
Los angelesi szajjánként Fenyő János eleinte apró-cseprő feladatokat látott el: autót bérelt, amelyet aztán pár napra „továbbkölcsönzött”, segédfotósként idénymunkát adott „ismeretleneknek”, fényképezési tanácsokat adott ügynökönek és laborját ezek rendelkezésére bocsájtotta, stb. Miután a hazai helyzet úgy alakult, hogy világossá vált a hamarosan bekövetkező rendszerváltozás, azt a feladatot kapta, hogy települjön haza és építsen ki egy sajtóbirodalmat, amelyen keresztül Izrael érvényesítheti befolyását a magyar médiapiacon. Az újrakezdéshez tetemes mennyiségű pénzt kapott a Moszadtól; többszázezer dollárról (egyes források egyenesen milliós nagyságrendről) beszélnek. Ekkor vált sima, mezei szajjánból a LAP (Lohamah Psichlogit, vagyis Lélektani Hadviselés) hivatalos közép-európai rezidensévé.
A LAP a Moszad negyedik ügyosztálya; feladata az Izrael-párti propaganda globális terjesztése, a külföldi műveletek lélektani előkészítése és támogatása, valamint a megtévesztő-félrevezető akciók megtervezése és lebonyolítása. Belső szlengben simán csak Dezinformnak becézik.
Fenyő eleinte készségesen teljesítette feladatait, de a könyvelés sohasem volt az erőssége, ráadásul – hogy úgy mondjuk – nagyvonalú is volt: nála a pár száz dolláros kiadások nem számítottak tételnek. Ezt a Moszad pénzügyi ellenőrei (akik állítólag a legkekecebbek az egész szakmában) nagyon nem nézték jó szemmel, de amíg János szállította az eredményeket és (nem mellesleg) fialtatta a pénzt, elnézték neki ezt a lezserséget.
1997-re azonban Fenyő egyre inkább önjáróvá vált. Annyit ismételgette, hogy kizárólag a maga erejéből érte el mindazt, amit elért, hogy már maga is elhitte. Elkezdett a sajátjaként bánni a pénzzel, és egyre kevesebbet egyeztetett az összekötőjével. Komoly tartozásokat halmozott fel (1997 végére már 500-600 millió forinttal lóg különböző üzlettársaknak, 25 polgári peres eljárásban alperes, további öt büntetőügyben terhelt), ráadásul agresszívvé is vált: megfenyegette a Moszadot, hogy ha nem szállnak le róla (magyarán: ha nem teheti azt a Vico Rt. pénzével, amit akar), hatalmas botrányt fog kavarni azzal, hogy nyilvánosságra hozza a LAP módszereit, technikáit, illetve mindazok nevét (számlaszámmal és átutalási összegekkel együtt), akik a magyar közéletben (a politikában, kulturális területen és a médiában) „kettős identitásúként” inkább Izrael, semmint Magyarország érdekeit tartják legfőbb vezérlő elvüknek.
Ha ehhez még hozzáadjuk Fenyő azon kósza tervét, amely szerint a ’98-as választási kampányban lapjaival átpártol a jobbközéphez (1997 második felétől kezdve egyre több fideszessel és emdéefessel szaunázott és vacsorázgatott), el bírjuk képzelni a tel avivi reakciót. Adtak még neki egy esélyt, amikor 1998 januárjának végén (egy nyugat-európai üzleti út legendájával) Izraelbe repítették és megkísérelték elmagyarázni neki, hogy miért nem lenne jó mindaz úgy, ahogyan folytatni kívánja. Akkor (látszólag) engedett, de amint visszatért Budapestre, találkozót beszél meg a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójával. Közvetlen környezetének azt mondja, hogy a Gyárfás- és Princz-ügy újabb fejleményeiről szeretné tájékoztatni Vidus Tibort, de úgy tűnik, hogy a Falk Miksa utcában akad valaki, aki (talán szajjánként) megneszel valamit és teszi, amit tennie kell…
Az NBH-főnök nagyon elfoglalt, de Fenyő mégiscsak egy olyan ember, akinek kiváló politikai kapcsolatai vannak; telefonon még viccelődve vissza is kérdez: Fenyő úr, ha nem babonás, pénteken, 13-án várom az irodámban.
Fenyő János nem babonás, viszont két nappal a találkozó előtt agyonlövik.
Utólag kiderül: az irodája melletti pihenőszoba falába süllyesztett páncéldoboz (amelynek a nyitókódját még legközelebbi bizalmasai sem ismerték, s amit a hagyatéki eljárás során, 8 órás megfeszített munkával sikerült csak felnyitnia a Hamburgból speciálisan ebből a célból érkezett két szakembernek) teljesen üres.
7.5.) A magyar hírszerzés
Vannak, akik szerint Fenyőt a nyolcvanas években a III/III képezte ki, majd kölcsönadta a III/I-nek, hogy a komancs hírszerzés a rothadó kapitalizmusba küldje azzal a céllal, hogy a tengerentúli magyar emigrációról írjon jelentéseket. Mások szerint Fenyő eleve szigorúan titkos állományú tisztként dolgozott itthon és külföldön egyaránt, tehát nem informátor volt, hanem hivatásos. Emlékszünk még az MTI zárt fotótárába való belépéseire..?
Akárhogyan is történt, a forgatókönyv egyszerűnek tűnik. A rendszerváltozás küszöbén hazarendelik, mondván: most hagyjuk a külföldet, hiszen idehaza kell átmenteni a politikai horizonton feltűnő új rendszerbe mindazt, amit csak lehet: pénzt, ingóságot, elvtársakat, kapcsolati hálót, információt, adatbázisokat. És van-e alkalmasabb erre a feladatra, mint egy hazatért, minden gyanú fölött álló, módos amerikai-magyar kettős állampolgár, aki egy kisebb vagyonnal és hatalmas tervekkel lát neki sajtóbirodalmat építeni?
És innen kezdve lásd a 7.4-es alpontnál felsoroltak: önjárósodás, a jobboldallal történő kacérkodás, a céges (akarom mondani: a Céges) pénz sajátként való kezelése, zsarolás holmi ügynöklistákkal és/vagy rejtett felvételekkel… És hát ilyenkor az egykori III/I-esek utódszervezete, az Információs Hivatal sem kegyelmez, arról az apróságról nem is beszélve, hogy 1998 elején a magyar polgári hírszerzésben (is) azért még elég sok olyan arc dolgozott, akik alig tíz évvel korábban még a proletár internacionalizmus emlőit szopkodták – hogy ilyen finoman fogalmazzak.
Az IH-vezetők között most is sokan vannak ebből a dicső kasztból (akárcsak a többi hazai gumitalpú cégnél), de ez nem tartozik szorosan ide, csak úgy megjegyeztem.
Nos, kedves barátaim, itt fel is függesztem a konteók felsorolását, hiszen így is a blog eddigi leghosszabb posztját olvashattátok. A kommentekben biztosan szó esik majd további lehetőségekről (a CIA, az oroszok, netán a triviális „féltékeny feleség” megoldás, esetleg a sima, házon belüli leszámolás), de mindez a feladat már rátok vár. Persze csakis a szavazás után.
A voksolás előtt azért engedjétek meg, hogy beidézzem dr. Kovács Lajos nyugállományú rendőr ezredest (itt balra), aki többek között a Fenyő-gyilkosságban is nyomozott, s akivel a Nemzeti Nyomozó Iroda (a KBI jogutódja) azért nem hosszabbította meg az idén a tanácsadói szerződést, mert (miután megírta a véleményét a móri ügy teljesen elcseszett nyomozásáról és a jelenlegi NNI-vezetés számára elég kínos kérdéseket feszegetett), ilyeneket mert leírni az egyik könyvében (kiemelések tőlem. tiboru):
„A Fenyő-ügyben négy év folyamatos, szöszölős, alkudozásokkal és kudarcokkal övezett-tarkított, de eltökélt nyomozása után egészen pontosan tudni lehet a történtek lényegét, a bűntett hátterét, és a gyanúsításokra, a vádemelésre csak azért nem kerülhetett sor, mert a szereplők több szempontból prominens személyisége miatt az ügyészség képviselői – nagyon helyesen – nem adták hozzájárulásukat, engedélyüket; csak abban az esetben tették volna ezt, ha valamilyen, legalább egy közvetlen tárgyi bizonyítékot produkálunk a közvetettek meggyőző láncolatához. A detektívek istene – a szerencse – viszont ez esetben elpártolni látszott tőlünk.
Hiába tudsz valamit, ha nem tudod bizonyítani.” folytatás a konteo.blog.hu oldalon