Az elrettentés
Miskolcon egy bíró nagyon hosszú börtönbüntetéseket rótt ki egy „rossz helyre tévedt” autó utasaira támadó cigányok ügyében. A tatárszentgyörgyi gyilkosság utáni pánikhangulatban, egy félreértés miatt támadó cigányok „üssétek a magyart” kiáltásokkal biztatták egymást, amit a magyarellenesség bizonyítékának tekint a bíróság. Elfogadott tárgyi bizonyítékként egy baseballütőt is, amelyre valaki rávéste, hogy „halál a magyarokra”.

Az ítélet széles körben felzúdulást keltett. Volt, aki azzal érvelt, hogy a romák a sorozatgyilkosságok idején a családjukat akarták megvédeni; mások kétségbe vonták a támadás rasszista jellegét; s még az is elhangzott, hogy a cigányok körében nincs rasszizmus, s különben is: ők is magyarok. Sokak szerint tehát enyhítő körülményeket kellett volna mérlegelni.

Én is úgy látom, hogy 2010 őszén értelmetlenül súlyos a tizenegy vádlottra kiszabott összesen 41 év börtönbüntetés.

Mégis különvéleményt jelentek be, mert az ügynek van egy másik oldala is. A támadók tettének súlyát abban az időben néhány aggasztó körülmény fokozta.

Akkoriban a sajóbábonyi volt a legsúlyosabb konfliktus. Ott egy egész várost rángattak az etnikai erőszak szélére a gyűlésező jobbikosok és gárdisták. A feszültség tetőpontján ott is egy odaérkező autó utasaira támadtak az őrtüzek mellett gyülekező cigányok. Ugyancsak a sorozatgyilkosság idején Törökszentmiklóson egy nem cigány család háza előtt jelent meg a felirat, hogy „Halál a magyarokra!”. A megfenyegetett család érthetően nem vette könnyedén az esetet, hiszen ha „gyerekcsíny” volt is, kifejezte a szörnyű hangulatot.

Minden egyes támadás súlyát növelték az egymást követő hisztérikus jelenségek. Gondoljunk továbbá a szörnyű olaszliszkai lincselésre is. Egy autóst kegyetlenül meggyilkoltak, kislányait lelkileg megnyomorították. Ahogy csoportos támadásoknál lenni szokott, ott is volt, aki „csak” azt kiabálta: „Üssétek a büdös magyart!”. Ott sajnos nem akadt senki, aki leállította volna az őrjöngést.

Szóval, az önbíráskodó támadásokat nem lehet tréfára venni. Így utólag kimondhatjuk: nagy szerencsénk van, hogy a sokfelé kigyulladt kis tüzek végül is nem okoztak mindenfelé elharapózó tűzvészt.

Viszont: a bíróságnak nemcsak a törvény betűjére kell figyelnie, hanem arra is, hogy mi a cél és mi a várható hatás. Sok hónappal az esemény után egészen más közhangulatban a bíró már semmit nem akadályoz vagy előz meg. Akkor kellene gyors és hatékony intézkedéseket tenni, amikor a felzaklatott emberek egymást követő lépései robbanással fenyegetnek. Azokra, akik egy amúgy is veszélyes közegben félkatonai parádékat, rasszista gyűléseket szerveznek, nem évekkel később kell kimondani a korlátozó, feloszlató határozatot. De azokra sem évek múlva kell súlyos ítéletet kiróni, akik önbíráskodással rontanak az amúgy is szörnyű helyzeten. A jogállam ne alaposan elkésve, aránytalanul alkalmazott, értelmetlen megtorlással reagáljon.

A magyar állam mindvégig megbocsáthatatlan késésben volt. Gyakorlatilag magukra hagyta az állampolgárokat a 2006. októberi olaszliszkai lincselés, a 2007. augusztusi fideszes–jobbikos gárdaalapítás, majd a 2008–2009-es cigányellenes terrortámadás-sorozat időszakában.

Csak a szerencse mentett meg bennünket attól, hogy kitörjön a megállíthatatlan erőszak. De valóban szerencsénk volt-e nekünk és különösen cigány honfitársainknak? 2006 októbere óta a magyar cigányság a jobboldal első számú célpontja. A Magyar Nemzet, a Demokrata, a Hír TV és a hálózat többi tagja következetesen rúgta fel a cigányság méltóságát védő szabályokat. Vállvetve propagálták, mentegették a gárdát (egészen addig, amíg „megváltozott az irányvonal”). Ez elképzelhetetlen lett volna a Fidesz akarata ellenében. Nem vetettek gátat már az elején a cigányellenes uszításnak. Ezzel a hátszéllel erősödött sikeres országos erővé egy cigánygyűlölő, rasszista párt.

Amikor az EP-választás sokkoló eredménye egyértelművé tette a helyzetet, Tamás Gáspár Miklós vitát kezdeményezett a Magyar Nemzet hasábjain, felszólítva a konzervatív közvéleményt az összefogásra a Jobbik-veszéllyel szemben. „Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az” – írta (Levél a jobboldalhoz, 2009. június 13.). Milyen választ kapott? TGM sok megszólaló jobboldali szerint nem hiteles, a Jobbik erősödéséért is „Gyurcsány a hibás”, és a szélsőjobboldali veszélyre is a Fidesztől várható „jó kormányzás” lesz a megoldás.

Ami ezek után, a 2010-es választásokig történt, az egyenesen megdöbbentő. Azt vártam volna, hogy a Jobbik előretörése vészcsengőket hoz működésbe, a kampányban a demokratikus pártok kiemelt témaként kezelik majd a cigányság problémáit, s versengés indul meg a szavazók visszatérítésére a demokrácia pártjára.

Nem így történt. A 2010-es választás is, akárcsak az összes előző, anélkül zajlott le, hogy a cigányságnak, a cigányságról – elsősorban a megélhetés nélkül maradt, képzetlen tömegek foglalkoztatásáról – hiteles programot tett volna le bárki az asztalra.

Most pedig, hónapokkal a választások után, a 2011-es költségvetés javaslatának ismeretében mit látunk? Mit kínál a „jó kormányzás” a rendkívüli szorításban élő cigányság százezreinek? Egyértelmű: az Orbán-rezsim egyáltalán nem tekinti sürgető feladatnak a cigányság számára kézzelfogható lehetőségeket – elsősorban sok ember számára elérhető MUN-KÁT – teremtő intézkedéseket. Észak- és Kelet-Magyarország népe úgy megy neki a télnek, hogy még reménykedni sem tud semmiben. Mit érnek a nyomorgó százezrek a gáláns adócsökkentéssel, ami a középosztálybeliek és gazdagok zsebébe önti a pénzt? Nincs munka, nincs jövedelem. A jómódú gyermekek szüleinek jutó rengeteg pluszpénzből a szabolcsi sokgyermekes családoknak nem jut semmi. Ha értesülnek a változásokról, csak az elkeseredésük nőhet.

Bizonyos változásokat persze nagyon is érzékelhetnek. Nagyon gyorsan értesülnek arról, hogy megszűnik az a korábbi korlátozás, miszerint egy családban csak egy személy kaphat rendelkezésre állási támogatást, hogy a közmunkákat az önkormányzatok helyett vállalkozások szervezik majd, de leginkább arról, hogy a segélyező hatóság „rendezett lakókörülményeket” követelhet majd klien seitől. A legalul lévők a bőrükön érzik majd, hogy szűkös életben tartásuk rendszere változik, és nem feltétlenül a javukra.

Azt pedig máris tapasztalhatták, hogy ha nem akarják végignézni, hogy a gyerekeik megfagynak, és falopás közben lebuknak, azonnal irány a gyűjtőfogház. De nincs választásuk, ezért sokan kockáztatnak. A télire való tűzifát százezrekért vehetnék meg, ugyan miből?

Az Orbán-rezsim nem hagyta válasz nélkül a Jobbik megerősödését. A választási kampányban a Fidesz-befolyás alatt működő sajtó összehangolt kampányt indított a Jobbik vezetői ellen. Ám nem a demokratikus Magyarország erőinek öntudatos antirasszista kampánya bontakozott ki, hanem a jobbikosokat korábban nagyon is támogató szerkesztőségek kezdtek személyes lejárató kampányba a szélsőjobb kipécézett vezetői ellen.

A Fidesz kormányra kerülve sem úgy gyengíti szélsőjobboldali riválisát, ahogy minden demokrata elvárná tőlük. Ahogyan Nagy N. Péter egyik kitűnő publicisztikájában jellemezte a Fidesz-kormány és a Jobbik viszonyát: a Fidesz verseng ugyan a cigányság legfőbb politikai ellenségeivel, de ez a versengés nem a megnyomorítottak érdekeit szolgálja, hanem a rasszista szavazóknak leginkább megfelelő program végrehajtását.

„Vona nemrég azt nyilatkozta a Barikád című hetilapnak: Eleinte sokan kinevettek, amikor arról beszéltünk, hogy a Fidesz-kormány a Jobbik programját lopja el, most már ez mindenki számára egyértelmű. Kettős állampolgárság, Trianonemléknap, határon túli osztálykirándulások, bankadó, magánnyugdíjpénztárak államosítása, multik közteherviselése… Orbán Viktor a két nagy bejelentése utáni parlamenti vitában különösen kemény volt Mesterházy Attilával, igen kimért Schiffer Andrással. A Vonának adott válaszokból azonban más hangot hallunk: »A radikális megközelítést jónak tartom magam is, de nem mindig lehet eszerint cselekedni … értem én az erkölcsi alapjait annak, amit mond, hogy le kéne államosítani őket, végiggondoltuk ezt, de nem megy, erővel nem szabad őket kiűzni«. Az erkölcsi alapállás tehát azonos, csak az eszközök nem?” – kérdezte a publicista (Életerős csontvázak, október 22.).

Visszatérve tehát a miskolci ítéletre: akkor is torz igazságszolgáltatás ez, ha a bírónő az adott ügyben pontosan mérte fel a vádlottak tettét és annak súlyát. Az antirasszista törvényt alkalmazva olyan országban sújtott le a fenyegetett, felzaklatott kisebbségi csoport tagjaira, ahol a cigányságot tudatosan hergelő politikai erőknek és híveiknek a köztársaság közvéleménye, jogrendje és demokratikus pártjai képtelenek hatékony választ adni.

A szerző újságíró

C-PRESS – NOL