Klazz – Symphonic Salsa
Klazz Brothers & Cuba Percussions
2010.10.29. 19 óra Művészetek Háza, Miskolc
⅘ ház, másként majnem telt, a szünetig.Nem tovább.
Igazi csemege a fülnek. Gondolhatnánk elsőre
.
Pedig, de vártam….
Alapötlet jó, részötletek már kevésbé, kivitelezés remek. Végeredmény csak jó, vagy erős közepes.
Nem szeretnék hazabeszélni, de nem a Klazz Brothers játszott együtt a Miskolci Szimfonikusokkal, hanem fordítva.
A közönség persze ezt lehet, hogy másként gondolja, de kérdem én, ki az bátor, aki bevallja valamiről, hogy anyám én nem ezt a lovat akartam. Ha már fizetett érte.
Ugyanaz az érzésem, mint a Filmfóniánál, amelynek az ígéretek ellenére – hála Istennek – nem lett folytatása.
Még azt sem mondom, hogy az volt a gond, hogy ennyi nagyágyú nem fér el egy színpadon, mert bizony egy éve, a Jávori Attila által megálmodott klezmer esten, ez a kérdés, fel sem merült.
A Klazz Brothers, kiegészülve a kubai ütősökkel, már nem először járt Miskolcon, de ezt nem biztos, hogy észre lehetett venni a játékukon.
Mielőtt ízekre szedném a tagokat, néhány gondolat a műsorválasztásról.
Chopin év jegyében, nem kell okvetlenül Chopint erőltetni, ha nem megy. Nem tudom, hogy óra-, vagy teljesítménybérben dolgozott, aki az átiratokat készítette, de érzésem szerint túlfizették.
Az arlés-i lánnyal kezdett a zenekar, a tőlük megszokott precizitással. Látszott rajtuk, hogy vérprofik, mert még az arckifejezésük is, a darab komolyságához komorult.
A testvérek viszont nem igazodtak a zenekarhoz.
Van aki szereti a jazzt, az rendben is van. Az improvizálást is biztos szereti valaki. Az improvizálásnak tűnő darabokkal is csak annyi a gondom, hogy jó, jó, de minek.
Visszafogott típus lehetek, de én teljesen ki tudtam volna hagyni, a számomra értelmetlen, végeláthatatlan imprónak álcázott nyekergést.
A testvérek tevékenységét ismerve – na jó csak a diszkográfiát – kijelenthetem, hogy maga az ötlet, miszerint klasszikus darabokat jazzmotívumokkal ötvöznek, már önmagában is nagy durranás. Van aki visszaemlékszik, a ” Hooked on Classic ’45” lemezekre, melyeket a népnyelv, csak komolyzenének nevezett diszkóritmusban, de az mára, egy-két próbálkozást kivéve, világszerte a háttérbe szorult.
A klasszikus+jazz, magyarán klazz, így alapötletként, de akár felevenített és módosított ötletként, önmagában is robbanhatott volna. A Monti csárdás bőgővel történő „sarokbaszorításán „kívül,azonban nem robbant semmi.
A jól ismert melódiák – amikkel majd 10 éve járják a világot – hozták a papírformát, de az új szerzemények csak arra voltak alkalmasak, hogy kitöltsék a műsoridőt. Amit pedig nem értek, visszatérve a kuriozitáshoz, hogy mi szükség volt, a kubai dobosokra.
Soha nem bírtam, hogy ha egy hangszernek indokolatlanul nagy teret engedtek. Mintha az agyamat csiszolnák,mikor szólógitárt fojtogat valaki. Ugyanez a helyzet, az eléggé át nem gondolt – mondjuk úgy, hogy világfájdalomból megírt – hegedűszólókkal is. Mit jelent nálam az átgondolt hegedűszóló? Nos, ezt a dallamjátszó hegedűsöktől is meg kellene kérdezni. Ha azért választották ezt a hangszert, hogy dallamot játszanak, akkor játszanak rajta azt, és erősítsenek meg fenti állításomban, és zárkózzanak el az öncélú, virtuózhatást elérni kívánó dobrohamoktól.
A dob egyébként is ritmushangszer, tehát eleve merész, a szólószerephez juttatása.
Hogy gondolatmenetemet lezárjam, én ki tudtam volna felejteni, az egyébként szimpatikus muzsikusokat, akik szemmel láthatólag nem tudnak róla, hogy őket, európai barátaik csak „cirkuszi” attrakcióként hordozzák magukkal. Mert valljuk be igazán érdemleges szerepet nem osztottak rájuk.
A zenekar ok, Kovács László ok,Klazz tetvérek és Curiosum Percussion csak átlagos. Van ilyen
Ha belegondolunk, a golyóstollat sem magyarban szabadalmaztatták…….