Tegnap újságoltam kedvesemnek, hogy ugyanabban az öltözőben vagyunk elhelyezve az X Faktoros Vastag Csabával, aki egy mjuzikel összeállításban játszik itt , Veszprémben, és hírek szerint korábban még világosító műszaki fiúként is itt tevékenykedett. Ezt csak ezért említem, mert alábbi jegyzetem főszereplője, eme öltöző lesz.

A tegnap esti próba ideje alatt az öltözőben kifosztották a pénztárcámat. Annak az összegnek az utolsó húszezer forintját lopták el, amit a békéscsabai színház utalt át nemrég, az aradi vendégszereplés tiszteletdíjaként. Az este még nem vettem észre, csak amikor ma reggel a kisboltba mentem kaukázusi kefirt venni (hiszen köztudottan a Kaukázusban 120 évig élnek az emberek, s nekem elszánt szándékom eme kor elérése, hogy lássam „ellenségeim hulláját elúszni előttem”), szóval a kisboltban, amikor fizetni akartam, akkor vettem észre, hogy üres a pénztárcám. Talán még hálás is lehetek a tolvajnak, hogy nem vitte el tárcástól a pénzem, mert akkor mehetnék megint az okmányirodába – két hónap alatt immár másodszor. Már az első öltözéses próbán észrevettem, hogy minden öltöző ajtaja sarkig tárva… a folyosón végighaladva láttam a bent öltöző kollégákat gatyában… s amikor megszólalt a hívó, és mentem le a színpadra, becsuktam az ajtót. Nem zártam be, csak becsuktam. És talán ez volt a hiba. Mert később megtudtam, ebben a színházban máskor is loptak, és a kollégák talán úgy védekeznek, hogy állandóan nyitva hagyják az ajtót, hogy az arra haladók láthassák, mely illetéktelen személy tartózkodik bent. (Talán egy térfigyelő kamera megfelelőbb védekezés lett volna.)

Mindegy. Vagyis… nem, nem engedhetem meg magamnak ezt a nyegle mondatot, pláne Karácsony előtt… de késő.

Ha a próbák nem fárasztanak ki annyira, kimentem volna a sétálóutcára vásárolni ajándékot… s akkor a tolvaj nyalhatta volna a száját. De egyrészt, minden délelőtt annyira kifáradtam, hogy már nem volt kedvem elvegyülni a tömegben. Másik okom pedig, hogy gyűlölöm a karácsonyi csingilingis forgatagot. Gyűlölöm az ablakokban az ádventi csillagokat, az utcán felállított bódékat, meg a bódék közt tolongó népséget. S leginkább gyűlölöm a boltokban pöffeszkedő újgazdagokat, akik – esetleg lapostetűvel a fanszőrzetük közt – a lapos tévé és a ‘szomudja milyen „háj tek” milliós áruk között tolongnak, kicsorbult fényű, lapos tekintetükkel.

A lopást bejelentettem a művészeti titkárságon, és tőlük is tudom, hogy ez rendszeres ebben a színházban. És azt is mondták: a gazdasági igazgatónak van gyanúja, ki lehet e tettes. S most belső nyomozás indult. Az ilyen gyanúk mindig gyanúsak nekem. Mert ez többnyire abból áll: megnézik, kinek milyen színű a bőre, és a gyanú árnyéka arra vetül, akié legsötétebb. Nem! Az ilyen előítéletesség csak buta emberek sajátja.

Nem remélem, hogy a pénzem visszakerül.

Nem remélek én már itt semmit. Csak azt, hogy ez a hét is elmúlik, s mehetek haza, Miskolcra.

Üdv.:Calvero, akit meglopott egy szarházi színházi lopótök