Az illető, akinek tettéről csak álnéven számolt be nemrég a Berliner Zeitung, lakatosként dolgozott a Trabantokat előállító zwickaui üzemben (mert, bizony, a Trabantban is volt acél). Mint utóbb bevallotta, egy szupermarketben vagy áruházban soha nem mert volna semmit elemelni; ott túl nagy volt a lebukás veszélye.
Nem úgy az egykori Trabant gyárban, ahol 1980 és 88 között tevékenykedett. A tolvaj dolgát a gyártási folyamat fura szervezése könnyítette meg. Az I-es csarnokban készültek a karosszériaelemek, amelyek ezután a III-as csarnokba kerültek festés és fényezés céljából. Az összeszerelés azután a II-es üzemcsarnokban történt. Innen a dolgozók a kész Trabantokat „lábon”, azaz négy keréken vitték át az I-es üzemrészbe, amelynek közvetlen szomszédságában volt a teherpályaudvar. Innen vasúton szállították a kész Trabantokat a keletnémet autóelosztó hálózat telepeire.
A szemfüles lakatos kihasználta mind a saját beosztását, mind pedig azt, hogy a menetkész kocsikat csak akkor regisztrálták a gyár illetékesei, amikor az I-es üzemből átkerültek a teherpályaudvarra. P.B. munkaköri feladata az volt, hogy megvizsgálja a készre szerelt Trabantokat, nincs-e rajtuk fényezési hiba, és ha talált ilyent, kijavítsa. 1968 óta dolgozott a Sachsenringben, így kifigyelte a biztonsági rendszer kiskapuit. Mindig akkor lépett akcióba, amikor a II-es üzem udvarán különösen sok autó gyűlt össze; ilyenkor ugyanis nem tűnt fel, ha egy hiányzott közülük.
Az esti műszak vacsoraszünetében, fél és háromnegyed tíz között kiválasztott egy kocsit, amelyben – mint minden készre szerelt Trabantban – benne volt az indítókulcs. A gyári rendészek ugyan ellenőrizték a kapun kihajtókat, ám a tolvajt soha nem állították meg. Abban a hitben voltak, hogy P.B. egyike azon munkásoknak, akiknek feladata a kész autók átszállítása az I-es üzembe. A lakatos azonban nem oda vitte az elkötött járművet, hanem egy mellékutcában leállította, felhelyezve rá egy civil rendszámot. Műszakja végeztével saját autóján ment haza, hogy kifürkéssze, nem végeznek-e a rendőrök ellenőrzést az utakon. Ha tiszta volt a levegő, gyalog visszament a mellékutcába, és hazafurikázott a lopott Trabival.
Az értékesítés ugyanilyen egyszerű volt. Mivel a 80-as években már egymillió fölött volt a Trabant-előjegyzések száma, s a várakozási idő meghaladta tíz évet, az üzemi szarka könnyen talált vevőkre – akik ráadásul a bolti árnál (limuzin esetében 8920 márka) többet is hajlandók voltak fizetni. Ügyfeleit öreg Trabantok tulajdonosai közül választotta ki. A vadonatúj kocsiból kivágta a vázszámot, és a régiével helyettesítette. A vevők, akik nagyjából tízezer keletnémet márkát fizettek az előnyös cseréért, attól kezdve új Trabanttal járhattak, a levetett régi autó papírjaival. Legfeljebb egy átfényezést kellett bejegyeztetni.
P.B. a huszonöt Trabant eladásával mintegy negyedmillió NDK márkára tett szert. Ez hihetetlen vagyonnak számított akkoriban, hisz’ egy havi átlagkereset 800-900 márka között mozgott. A lakatos úri módon élt: élelmiszert és élvezeti cikkeket (köztük nyugati importárukat) vásárolhatott, ruhát, cipőt a borsos árairól híres Exquisit üzletekből vehetett magának és családjának. Minden évben külföldre utazott nyaralni, még ha csak a baráti szocialista országokba is.
1988-ban aztán lebukott, a karl-marx-stadti bíróság kilenc évi börtönre és 258 668,35 márka kártérítésre ítélte. A bírót nem hatotta meg, hogy Erich Honecker pártfőtitkár egyik bölcsességével védekezett, amely szerint a szocialista üzemekből az eddiginél többet lehet és kell kihozni.