calvero56

Kis híján halállal végződött a mai nyilvános főpróba. A szöveg szerint egy falon ül

a Kis herceg, amikor a kígyó megkísérti. A „rendező” fantáziátlansága végett valódi díszletfalat építettek a színpadra (miközben a színház a képzelet játéka kell legyen), és erre a falra ültette fel a képzeletfogyatékos madácsszínházi rendező azt a kilenc éves gyereket. És amikor a kígyó, szerepe szerint belekapaszkodott a falba, a fal ledőlt. A kisgyerek ösztönösen ellenkező irányba vetette magát, így az ijedtségen kívül alig sérült meg. A kígyót játszó színésznek is szerencséje volt, mert egy kasírozott homokbucka felfogta a rá zuhanó fal súlyának nagy részét.

Én éppen abban a pillanatban léptem a színpadra, amikor mindez megtörtént. Amikor megláttam hogy a fal dőlni kezd, első gondolatom az volt, hogy megszédültem. Mostanában az egészségem nem a legparádésabb, előfordult már, hogy… mindegy, nem ez a lényeg. De hamar kiderült: nem szédültem. A fal dőlt el. Amikor láttam, hogy mindkét szereplő épségben előkerült a díszletfal alól, akkor azonnal lementem az öltözőbe, átöltöztem civilbe, azzal a feltett szándékkal, hogy rögtön kocsiba ülök, s elhagyom Veszprémet, ahol ilyen ostoba picsa rendezhet darabot. Mert hogy Eperjes már pár nappal ezelőtt mondta, hogy az a fal felesleges… de ez a „rendező” fittyet hányt művészeti tanácsadó tanácsára. Végül is nem mentem el, mert mikor kiderült – csakis a Jóisten és a Szerencse vállvető segedelmével – nem történt haláleset, akkor folytattuk a főpróbát, de én civilben játszottam, remegve az indulattól és a haragtól.

Én az elmúlt 30 évben még nézőként sem voltam a madácsban, de ilyennek képzelem az ottani állományt. Gőgös hatalomvágy, képzelethiány, üres póz, mjuzikelvilág, mézestakony szentimentalizmus.

Ja, és amikor a tapsrendet rendezte ez a picsa, akkor esélyt sem adott a közönségnek, hogy abbahagyja a tapsot, öt percig kínlódtunk ott, eleget téve a sok sületlenségnek, amibe a „rendező” belerángatott minket. És persze önmagát és a jelmeztervezőt is belerendezte a tapsrendbe, ezzel a szólammal: „most az alkotók hajolnak meg.” Tehát a szereplőket nem is tartja alkotónak, csakis önmagát. A büdös kurva anyádat, te színészgyilkos vagina!

Pihenj, nyugodj vágtázó szív-paripa.

Legközelebb majd elmesélem azt, amikor Nyíregyházán majdnem elpatkoltam a színpadon, egy zsinórpadlásról lezuhanó díszletelem miatt. C.