Az új médiaszabályozással foglalkozó írásokban fellelhető mondatok közül valószínűleg ez az egyik legfontosabb: „Hiába fektetett ebbe milliárdokat – mármint a hivatalos rizsába és az ezt előállító kormánypárti médiarendszerbe – a még mindig posztmédiaháborús trauma tüneteit mutató FIDESZ, nincsen jobboldali véleménymonopólium, elvitte az internet nevű cica  , és a kormány bármennyire szeretné, bármennyire potensnek érzi magát, képtelen ellenőrizni vagy akár irányítani az információáramlást.” (Új Péter, Index)

Ennek ellenére persze, megpróbálja. És mivel minden eddigi kormánynál erősebb felhatalmazással bír, minden eddiginél hatékonyabb módon és eszközökkel próbálja meg. Példának okáért az országos napilapokra és az internetes újságokra

  kivethető, maximum 25 millió forintos büntetési lehetősége a mindenható és „természetesen” csak a kormánypártok delegálta, Nemzeti Média és Hírközlési Hatóságnak, éppen erről szól. (Meg az egyes orgánumok vezetőire kiszabható kettő millió forintos  büntethetőség is, ami ellen – halasztó hatállyal – végül is lehet bírósághoz fordulni. Ám az úgynevezett „bűnöket” – például a közerkölcs sérelmét, egyes etnikai, vallási, kisebbségi csoportok elleni sérelmeket, satöbbi – mégiscsak az előbb említett mindenható hatóság állapítja meg és nem a független bíróság ítélete. Mint eddig.)

Idáig tehát véleményünk szerint jogosan kárhoztatták és fogják is még kárhoztatni az új szabályozásnak ezt a mindenre és mindenkire kiterjesztett – az úgynevezett szerkesztett blogoktól, a Népszabadság főszerkesztőjéig – hasonló eszközökkel operáló, átlátszó, befolyásolni akaró szándékát.

Ugyanakkor az új szabályozásból teljesen kimaradt a helyi, vidéki sajtó. Az önkormányzatok által alapított írott és elektronikus orgánumok. Pedig ha van kiszolgáltatott, egzisztenciájában totálisan függő helyzetben lévő, sokszor megnyomorított, szakmailag lefojtott rétege az újságíró társadalomnak, akkor az itt dolgozók azok. S nyugodtan ideszámíthatjuk a rendszerváltozás során elszipkázott, illetőleg az MSZMP megyei vezetései által a külföldiek kezére átjátszott megyei lapok újságíróinak a derékhadát is. ( A” gyarmatosítók” jólfizetett helytartói természetesen mindig külön kasztot képeztek. Egyébként immáron lassan egy évtizede lesz annak, hogy a Magyar Narancsban gályaraboknak nevezeték a többi itt kulizót.) A megyei lapok az öröklött, több mint hegemón piaci pozícióikat persze minden áron őrzik. Az agyag lábakon álló helyi óriásokban csak az a hír, esemény, vélemény meg pláne, ami nem fáj a hirdetőnek, a befolyásos kuncsaftnak. Legyen az cég, megyei nagyvezír, vagy csókos önkormányzat. Csak az lehet újságíró, aki tudja mi a dörgés: ne hogy már mindig, mindenkinek külön kelljen szólni!

Szóval nem véletlen, hogy a mindenre kínosan ügyelő új undokok tekintete átsiklott az egyáltalán nem partikuláris helyi sajtóügyek, a helyi sajtóirányítás mindennapi nyomorúságai fölött: hiszen nekik, akik az önkormányzati választások után a magyar nagy és kisvárosok túlnyomó többségét dominálják, már nem érdekük az egységes szabályozás. Nem érdekük, hogy a helyi társadalmakban működő médiumok minél függetlenebbek legyenek az önkormányzati testületektől, az aktuális polgármesterektől: finanszírozásban is, és a vezetői kinevezések – sajnos sokszor teljességgel nepotista – gyakorlatát tekintetbe véve is.

Mi, itt Miskolcon hosszú esztendőkig egyre kínosabban voltunk kénytelenek nézni a helyi önkormányzati pénzből és direkt önkormányzati akaratból működtetett süket szocialista sikerpropagandát.

Ma, az új szabályozás életbeléptekor csak reménykedhetünk: ezúttal nem így lesz. Garancia nincs rá semmi.