Férfiember onnan veszi észre, öregszik, amikor mind ritkábban keményszik meg az aminek amúgy normális esetben kéne, viszont egyre gyakrabban jelent problémát a kemény ételek megrágása. Momentán, így a mostani karácsony előtt csaknem gazdaggá tettem kedvenc fogászomat, mert a próbavásárláskor botor fejjel megkóstoltam – zsenge, nosztalgikus hangulatban, „messzeringó gyerekkorom” kedvencét, a konzum szaloncukrot. Na, amit most bekaptam az viszont egyáltalán nem volt zsenge
Kissé fellengzős volt részemről ez a „gyermekkorom kedvence” kifejezés. Pusztán azért, mert akkoriban nem is létezett másféle. Volt csokis, vaníliás, puncsos és citromos ízesítésű, és kész, slussz-passz. (Iletve volt olyan család, ahol semmilyen sem, de az egy másik történet.) Húsz jó magyar forintokért lehetett hozzájutni, kilónként, és az utolsó napokban kizárólag pult alól.A fogunk majd beletört, de imádtuk, mert olyan jónak, különlegesnek tünt, amihez foghatót, mi a legvidámabb barakk kispajtásai, akik szolidárisak voltunk az elnyomott, sanyarú elnyomásban élő vietnámi gyerekekkel, el sem tudtunk képzelni. Mennyei íze volt, ám ezt így, ebben a szóhasználatban csak belső, családi, baráti körben vallottuk be így, hiszen akkoriban a Magyar Népköztársaság hivatalosan nem ismerte el, még konzuli (majdnem úgy írtam, konzumi) szinten sem a Mennyországot. Egyszerű időket éltünk, egyszerűen nem volt más választásunk. Persze a dolgok néha bonyolódtak. Gyakran azt kaptuk, amit nem kértünk és meg fortdítva, de hát így működött a dialektika, mondták a felnőttek. Mi ebből természetesen egy kukkot sem értettünk, sokkal inkáb az, hogy hová rejthették el szüleink a szaloncukrot. Remek társasjáték volt. Nekem külön szerencsémnek bizonyult, hogy a minket gyakran meglátogató, fekete autóból kiszálló bőrkabátos bácsikat (apám úgy hívta őket, kizárólag belső használatra: rohadt ávósok) megfigyelve, a kutakodást művészi szintre fejlesztettem. Mindig megtaláltam, és ha már arra jártam, meg is kóstolgattam az áhított csemegét, és hogy ne tűnjön fel a hiány, a cukorkák elfogyasztása után gondosan visszasöndörgettem a papírt, mint ha abban még ott lenne az édesség. Persze bűn nem maradhat retorzió nélkül, (legalább is, nálunk, abban az időben), így amikor a fenyőfaállításkor kiderült a turpisság, mindig igyekeztem anyám közelében maradni, mert hiába a szeretet ünnepe a karácsony, mit lehet tudni…. Végül is sosem kaptam ki (akkor), és egy idő után boldogan, bár bevallom, némileg tettetett örömmel ölelhettem magamhoz azt az ajándékként kapott játékmacit is, amit – gondolom ezek után ez nem meglepetés – szintén már hetekkel azelőtt kikutattam és megtaláltam. Ezek után már csak a vízkeresztre koncentráltam, hiszen a kidobott, csupasz fenyőfa ágai között mindig találtam egy-két szem, addig gondosan rejtőzködő cukorkát is. Kit érdekelt, hogy kemény volt. Ó, de szívesen cserélnék ebben a vajkaramellás- marcipános-zselés világban azzal a valamikori kis sráccal, aki voltam. Fogat is, keménységet is. Hogy vinné el a konzum az egészet.