Egyes szakmákban, például sebészeknél, rendőröknél, katasztrófaelhárítóknál, pszichológusoknál, papoknál létkérdés a munkájuk során felmerülő érzelmektől való eltávolodás, hiszen csak így tudnak nyugodtak és döntésképesek maradni nagyon stresszes helyzetekben. Az érzelmektől való elszigetelődésben a depressziósok is az élen járnak. Megtanulják nem mutatni, vagy, akár nem is érezni azt, amit éreznek. Mindezt azért teszik nagy erőfeszítések árán, mert valamikor, többnyire gyerekkorukban nagy lelki fájdalmat okoztak nekik a velük történt események, és a hozzájuk kapcsolódó érzelmek. Sokan olyan családban nőttek fel, olyan helyzeteket éltek át, amikor legjobb volt érzéketlennek mutatni magukat, csak így tudtak nagyobb veszélyeket elkerülni. A rossz hír az, hogy ez az önvédelem, ha életformává válik, érzelmi élőhalottá változtathatja az embert.
A testi tünetek árulkodnak a lelkükről
A nemkívánatosnak nyilvánított érzelmek persze, ebbe nem nyugszanak bele, és megpróbálnak a felszínre törni, például, testi tünetek formájában. A különféle „ok nélküli” testi panaszok a pihenésre sem enyhülő krónikus fáradtság, a folyton izgalomban levő belek, a gyakori nátha, megfázás mind-mind azt üzeni a külvilágnak: „nem tudtok segíteni rajtam”, vagy „a szenvedéseim különleges előjogokat biztosítanak számomra” vagy, „ha te tudnád, milyen rettenetesen érzem magam”. Az ilyen testi tünetek lehetővé teszik, hogy úgy kommunikálj másokkal a depressziódról, hogy azt mégse kelljen felvállalni.
A depressziósok gyakran minden előjel nélkül elszomorodnak, és fogalmuk sincs ennek okáról, de a külső megfigyelő általában észreveszi, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést. Ez lehet egy őt érintő kritikai megjegyzés, valami apró kényelmetlenség, vagy egy gondolat, ami beszélgetés közben, szinte észrevétlenül merült fel. A depressziós személy ezt azonnal elfelejti, elfojtja, de az érzés mégis megnyilvánul.
Az emberi természetnek ez a védekező reflexe háborús események, természeti katasztrófák, szexuális erőszak után is megnyilvánul. Az adott szörnyűséget „elfelejti” az azt átélt személy. A depressziósok azonban úgy megszokják ezt a működési módot, hogy nem csak egy konkrét eseményt „tiltanak le” az emlékezet számára, hanem bármit, ami erős érzelmeket váltana ki belőlük.
Kevesen gondolják, hogy a halogatás mögött is depressziós beállítottság rejtőzik. Furcsa módon ilyenkor ő maga idézi elő a kényelmetlenséget, a kellemetlen következményeket, ami aztán megindokolja, hogy miért érzi magát pocsékul. A letargia, ami akár 6-10 órán keresztül is a tv, vagy a számítógép előtt tartja a depresszióst, anélkül, hogy valójában élvezné azt, amit lát, vagy amit csinál, ugyancsak az élet jobbra fordításának a folytonos elhalasztásáról szól. Más depressziósok addig hajtják magukat, amíg össze nem esnek. Ők képtelenek megkülönböztetni a fontos dolgokat a kevésbé fontosaktól, könnyen válnak áldozatokká, vagy hozzák magukat olyan helyzetbe, amikor joggal szégyenkeznek. Az ilyen magatartás hátterében a depressziósokra jellemző csodavárás, az intimitástól való félelem, és a második természetükké vált mélységes szégyenérzet áll.
Nekik soha semmi sem sikerül…
Sajátos gondolkodás jellemzi a tartósan lehangolt embereket. A pesszimizmusukat az tartja életben, hogy a legrosszabb feltételezésével védik magukat a csalódásoktól. Ennek hátterében korábbi nagy fájdalmat okozó veszteségek, hűtlenségek, csalódások állnak. A legtöbb depressziós negatív mondatokban gondolkozik: „nem tudom, nem vagyok rá képes, úgysem sikerül”- ezek a gondolataik alaphangulatát jellemző fordulatok. Ugyanakkor saját magukat a külső erők kiszolgáltatottjának látják, nem érzékelik saját lehetőségüket sorsuk formálásában, és nem is tartják magukat mindezért felelősnek.
Úgy is védekeznek a fenyegetőnek érzett külvilággal szemben, hogy csak azokra a dolgokra figyelnek, amik a saját előfeltevéseiknek pontosan megfelelnek. Ez a szelektív figyelem nem engedi, hogy észrevegyék a valódi lehetőségeiket, de még azt sem, hogy mennyi szépség van a világban.
Az emberi kapcsolataik is megszenvedik a depressziót: csak olyanokkal barátkoznak, akik nem feltételeznek róluk túl sokat, és hozzájuk hasonlóan, rosszul érzik magukat a világban. A súlyosabb depressziósok teljesen elzárják magukat a külvilágtól, mert az emberi kapcsolatok kezelése túlságosan megterheli az egyre jobban bezáruló gondolkodásukat. Gyakran súlyos függőségbe kerülnek azzal a kevés emberrel, akivel kapcsolatuk van. Mivel a saját határaikat illetően nagyon bizonytalanok, nehezen tudják megvédeni magukat mások érzéseitől, elvárásaitól, befolyásától.
Példabeszéd a szennyes edényről
Két szélsőség között ingadoznak a depressziósok: azt hiszik, hogy nagy dolgokra lennének képesek, de ugyanakkor nem hiszik el, hogy terveiket meg tudják valósítani, képesek a kivitelezésre. Emiatt nehezen tűznek ki valódi célokat, nyilván azért, hogy a csalódást elkerüljék. És nem tartoznak a jókedvű lusták, a hedonisták csoportjába, akik boldogak a semmittevésben, akiknek eszükbe sem jut, hogy lelkiismeret furdalásuk legyen a semmittevésük miatt. A depressziósok mindig haragszanak magukra. Ha szennyes edényt halmoztak fel a konyhában, a mosogatást pedig egyre csak halogatják, ettől nagyon rossz érzésük támad. Mégsem mennek vissza takarítani, csak szenvednek a megoldhatatlannak hitt helyzetben.
Ennek a bonyolult játékszabályok szerint zajló zaklatott életnek az egyenes következménye, hogy a depressziósok többnyire rosszul érzik magukat a bőrükben, folyamatosan a kimerültség, összeomlás közelében vannak. Kimondottan rosszul bánnak a saját testükkel, halogatják a megelőző orvosi vizsgálatokat és diagnosztizált betegségeiket is gyakran elhanyagolják. A sportot, vagy akár a mérsékelt testmozgást kerülik, mert megvalósíthatatlannak tartják. A rohamszerű evéssel való „érzéstelenítés” elsősorban a depressziós nőkre jellemző, a férfiak körében inkább az alkohol tölti be ezt a szerepet./folytatjuk/
Richard O’Connor Undoing depression című könyve alapján írta dr. Pusztai Éva
www.tanulasmodszertan.hu