Kilencvenegy napig tartották fogva szudáni fegyveresek Papp István
ENSZ-es békefenntartót, akit váltságdíjért és egy kormányközeli
pilótajáték miatt raboltak el októberben. Papp Istán bővebben beszélt három hónapos megpróbáltatásairól. A magyar békefenntartóval erdőkben bujkált a terroristacsoport. Rendszeresen változtatták helyüket, rengeteget gyalogoltak. Ezért kérte el a hazahozott villás ágat az egyik barátságosabb fegyverestől. Bár a botot a puska tartásához, biztosabb célzáshoz használták, Papp ennek segítségével gyalogolt. Éjszakánként vízmosásokban, gödrökben aludtak. „Darfur hegyes területen van, 8-900 méteren. Éjszakánként hideg van, és nekem a földön kellett aludnom.”

Papp elmondta, hogy fogalma sem volt, mikor merre járnak, és mivel nem beszélt arabul, minden információtól el volt zárva. Ennek ellentmond, hogy megemlítette: egy alkalommal átszöktek a szomszédos Csádba, ahol az erdőben rejtőzködtek napokig.

Amikor nem úton voltak, akkor a foglyot egy 98 szemből álló lánccal kötözték ki a lábánál egy fához. „Nem vertek, nem kínoztak, de a lelki szenvedések mindennél nagyobbak voltak. Megtörtént, hogy eljátszották, kivégeznek. Felállítottak, bekötötték a szemem, felolvasták a vétkeimet, aztán váratlanul összetépték a papírt, és azt mondták, tévedés volt.”

A békefenntartó mindennapjait a bizonytalanság jellemezte. „Az ember minden nap átéli, hogy lefekszik, és fogalma sincs, hogy felkel-e majd. Engem két dolog éltetett. Szudán előtt Nepálban dolgoztam, és ott a királyi asztrológus azt mondta nekem, hogy nyolcvan évig fogsz majd élni, és még azután is. A másik, hogy az utolsó negyven napon egyáltalán nem kommunikálhattam az ENSZ-szel, de éreztem, hogy valami történik a háttérben.”
Nem akart megszökni

„Ugyanazt ettem és ugyanazt ittam, mint a többiek. A vízgyűjtők mellett ásott gödrökbe összegyűlt vizet kellett innom. Két-három naponta kaptam tejet, legtöbbször tevetejet. Mondták, hogy ha túl akarom élni, akkor egészségesnek kell maradnom. A csapat leginkább puliszkát evett, mégpedig úgy, hogy miután megfőtt, kiborították egy zacskóra, körülülték, és mindenki kézzel vett belőle. Aki gyorsan evett, az jóllakott, aki nem, az éhes maradt. Hát az hamar kiderült, hogy én nem vagyok jó ebben.”

Papp ezután faragott kanalat és fémedényt kapott fogva tartóitól, sőt, az adagját még azelőtt kiosztották neki, hogy beleszórták volna az európai számára kibírhatatlanul erős fűszereket.

Ha éppen nem vándoroltak, akkor a tébolyító unalom jellemezte a mindennapokat. „Soha senkinek nem volt még olyan tiszta tányérja, mint nekem. Napi két órát tisztogattam, csak hogy legyen valamilyen feladatom. Nem lehet annyit aludni és pihenni, hogy az ember kitöltsön napi 24 órát.” Hogy az idő múlását követni tudja, minden nap írt pár sort egy cigisdobozra. De oda írta meg végrendeletét is.

„Öngyilkosságra nem gondoltam. A szökésre igen, de rájöttem, hogy kockázatos lenne. Lehet, hogy én lelövök négy embert, de az ötödik én lettem volna. Életben akartam maradni, mert úgy van esélyem arra, hogy esetleg segítsek másoknak, ha ilyen helyzetbe kerülnek.”

A kérdésre, hogy visszamenne-e Szudánba, azt mondta: „Nagyon rossz jel lenne a missziónak, ha nem mennék vissza. Azt mondanák: ha már a Papp Pista is megfutamodik, akkor mi lesz itt?”