Az abortuszról lesz szó. Főleg. Mióta négy évvel ezelőtt hátat fordítottam szülővárosomnak, és a vidéki élet csendjét választottam az urbánusok acsarkodásai helyett, csak látogatóba meg temetésekre járok vissza-haza, sok mindenre rácsodálkozom. Mennyivel más közvetlen közelről látni, hogy miképp működik a „kamatos pénz” elnevezésű cigány uzsora projekt, a multiknál bevásárló kocsiszámra megvett élelmiszer többszörös áron történő értékesítése, mekkora harc folyik a kisebbségi önkormányzati helyekért, hogyan lesz tizenhárom évesen „feleség” télre egy, a bizonyítványosztáskor még tehetségesnek tartott, továbbtanulásra javasolt roma kislány. Aki, a dolgok természeténél fogva, inkább előbb, mint utóbb, terhes lesz, ezzel kvázi, folytatódik a „leszakadó réteg” újratermelődésének értelmetlen folyamata. Csak ritkán fordul elő, hogy valamelyik idősebb (ez kábé harminc évet jelent) női családtag – néhány maflás lekeverése után – úgy dönt, az idő előtt érkező, ezért nagy eséllyel nem teljesen egészséges (értsd. testileg-szellemileg visszamaradott) magzatot el kell vetetni. Művi úton. Ilyenkor megfogja az anyányi „gyerek” kezét, és irány a lakóhelyéhez legközelebb eső ispotály, ahol aztán a szükséges procedúra után, néhány ezer forint ellenében elvégzik a beavatkozást. És most jön a lényeg. A napokban összefutottam egy falumbeli kis-nagylánnyal, aki könnyes szemmel panaszolta el, hogy bizony ő is „úgy járt”. Addig szerették egymást a fiúval, amíg meg nem történt a baj. De mindez nem elég önmagában, most jön a kórházból, ahol kiderült, hogy NEKI egy vagyonba kerül az „elcsináltatás”. Kérdezem tőle: aztán mire fel? Mer’ nem vagyok cigány – de ekkor már bömbölt. Hogyhogy? Hát, az úgy volt, hogy azt mondták, ha cigány lennék megúsznám háromezerből, de mivel magyar vagyok, nekem tízszer annyiba kerül. Nem akartam hinni a fülemnek, de ő – ha már elkezdte – tovább folytatta. „Hiába mondtam nekik, hogy én és egész családom munkanélküliek vagyunk, segélyből, köz és alkalmi munkából élünk, nem érdekelte őket, csak rázták a fejüket, és nem tágítottak: szerintük nem vagyok hátrányos helyzetű, cigány sem, fizessek, vagy mehetek ahová akarok a bajommal. Papírt is vittem a „tanácstól”, de nem érdekelte őket.” Köpni, nyelni nem tudtam. Azt évtizedek óta tudom, hogy az AB bizottságok, vagy minek hívják őket manapság, nem a megértő pillantásokról, és az empátiáról szólnak, és mindennaposak a megalázó kioktatatások, olcsó poénokkal fűszerezett viccek, mint például a „Mióta van a lábnak szíve? Hát neked még nem mondták, hogy tedd szét a lábad szívem”, meg hasonlók, de közszájon forognak a „Miért nem nyelted le?!” , meg „Mi van kedves, felragadt az Epokit?” című egysoros remekművek is. Az abortusz, és az azt megelőző procedúra nem tartozik a női nem felemelő pillanatai közé, de… Azért nem kellene mindezt megkülönböztetéssel is megfejelni. Habár, lehet, hogy az ország egyre fogyó lakosság csökkenését kívánják ilyen módszerekkel megállítani illetékesék. Csak nehogy valakinek ebből az etnikai összetétel tudatos megváltoztatása jusson eszébe. Mert vannak olyanok, akiktől minden kitelik.