Óra2011.01.15. 11:32 calvero56Sosem hordtam karórát. Nem akartam, hogy sürgessen. Hogy folyton ott ketyegje nekem az ítéletet: múlik az idő, s vele te is. Mégis, számos hibám ellenére egyetlen erényem, hogy mindig pontos vagyok, kényszeresen pontos, rám nem kellett még senkinek várnia, mindig ott voltam időben a próbán, vadászaton, ágyrajáró találkán… 

Sosem hordtam karórát. Egyszer ugyan egy nyíregyházi szeretőmtől kaptam egy remek zsebórát, átlátszó volt a szerkezete, lehetett látni, hogyan működnek benne az apró fogaskerekek, hogy miként szabdalja másodpercekre az időt. Ez a szeretőm nagyon lelkes színházbajáró volt – az ő férje volt akkortájt a nyíregyházi tanácselnök. Ez a nő mindig az éppen aktuális szerepemen szólított, ha Cyrano de Bergerac-ot játszottam, akkor az ágyban is így bíztatott: „csináld Cyrano, csináld! hatolj belém, tiéd vagyok Cyrano!” Ez kezdetben nem idegesített, jó játéknak tartottam. Csak akkor sokaltam be, amikor arra kért, hogy éjszaka titokban vigyem be a díszletraktárba, és ott, a Cyrano díszletkanapéján tegyem magamévá. Egyik este meg is tettem neki. Egy üveg Napoleon konyakkal megvesztegettem az éjszakai potást, s ő ennek fejében kezembe adta a díszletraktár kulcsát. Beosontunk hát a raktárba, és a nő olyan hálás volt érte… úgy örült, mint egy gyerek: „köszönöm! ismételgette, köszönöm Cyrano!” És, mivel még hálásabb akart lenni, letérdepelt előttem, és lehúzta a farmernadrágom sliccét… Aztán hanyatt feküdt a díszletkanapén, és magába fogadott. Behunyt szemmel fogadott magába, mint minden önző nő, aki csak kapni akar. És amikor már közeledtünk a … amikor már kocogósra fogtuk a tempót, akkor elkezdte hörögni a fülembe: „csináld Cyrano, csináld!” Ekkor aztán elegem lett, kijöttem belőle, és ráüvöltöttem, hogy „te hülye picsa, hát szerinted mit csinálok?, hát nem érzed, hogy csinálom?! és különben sem vagyok Cyrano! Calvero vagyok, Cyrano csak egy szerep!” És akkor hozzávágtam a bugyiját, és rámordultam, hogy „öltözz gyorsan, mert különben itthagylak!” Ő felöltözött, visszadtam a kulcsot a portásnak, és: lássa a nő, úriember vagyok, elkisértem a sarokig. Ott befordult a főutca irányába, de cipőjének tűsarka beszorult a macskaköves járda egyik résébe, ki akarta húzni, úgy rángatta a lábát, mint aki tvisztet táncol. Végül letört a cipőjének sarka, ő kézbe vette a cípőt, és sántikálva ment tovább az utcán. Én meg utána kiabáltam, hogy „a férjed megcsináltathatná a járdát!”

Ettől a nőtől kaptam, később a szóban forgó zsebórát, mert hogy nem sértődött ám meg, még többször lefeküdt velem. De többé nem kérte, hogy a díszeletek közt. És sosem nevezett a szerepemen, aztután mindig csak Calveronak hívott.

Ezt az órát viszon elvesztettem egy vadászaton, akikor a Mokra Gora-i sűrűkben zergére cserkeltem.

Más: nemrég volt egy vekkerem. A békéscsabai szekrényen állt. Egyszer aztán véletlenül meglöktem a szekrényt, az óra leesett, és örökre megállt. Akkor ilyedtem csak meg igazán…!

Mert ha nem jár az óra, nem jön el a holnap.