Mai történetünket, amelyben a Magyar Néphadsereg további nemzetközi kapcsolatairól hull
le a jótékony fátyol, Jani2 kollégának köszönhetjük, aki bebizonyítja, hogy egy jól képzett mozigépész honvéd már a Kádár-korszakban sem ismert lehetetlent. Pedig – legalábbis a poszt tanúsága szerint – egy kortyot sem ivott bevetés közben.
Az MN 4105 miskolci légvédelmi rakétaezrednél szolgáltam 1979-ben.
A sorozásnál felfigyelhettek a csillagászati, optikai, fotózási hajlamaimra, mivel a katonai beosztásom mozigépész lett, bámészkodva/csupaszkodva a kis (részben fehérruhás női) vizsgálóbizottság előtt.
Történt egyszer, hogy ebbéli minőségemben az a Z. őrnagy hívatott, akinek irodája az ezredparancsnokéval szemben volt. Már itt történtek baljós előjelű események egy nem túl fehér színű katonával, aki letörzsőrmezte az alest. Az őrnagy közölte, hogy laktanyánkban három napon belül látogatást tesz egy baráti észak-koreai katonai küldöttség.
Feladatom – szól az őrnagy –, hogy azonnal keressek észak-koreai himnuszt (amit az étkezdei/színtermi helyszínen majd lejátszok), továbbá a vendégek nemzeti zászlaja ki legyen tűzve. És mindez még semmi: egy nagyméretű traszparensen maradéktalanul legyen kiírva észak-koreaiul (?), hogy „KÖSZÖNTJÜK ÉSZAK-KOREAI FEGYVER-BARÁTAINKAT!” (Ez utóbbit az őrnagy – félreértések elkerülése végett – lazán leírta egy cetlire, de hogy kisbetűvel, naggyal, folyóírással vagy nyomtatottal, a franc se tudta, hogyan akarta.). A kimenőpapírt megírta; 24 órás volt az eltáv, de az óra ekkor már délután fél kettőt mutatott.
Távoztomban mintha kacagást hallottam volna…
Első utam a miskolci rádióhoz vezetett, ahonnan a zeneszámot reméltem. Katonás bejelentkezésem hatására az a, izé, a szőke hölgy beájult, de láttam rajta, hogy sajnál. Egy – valamivel távolabb lévő – szőrös munkatársa zordan közölte, hogy efféle himnusz birtokában nem vannak.
Ha ellenállnak, legyűrésüket a szőkével kezdtem volna, mert csendesen kacarászott és kacsintgatott (vagy csak úgy láttam, a Z. őrnagynak köszönhető idegsokkom miatt…)
Könnyed, 2-3 kilométernyi futás a miskolci Sportcsarnokba, ahol igazi profira leltem (Innen is köszönet és hála!). Volt ingyen zászló, akkori hájtekk kazetta zeneileg, node a szöveg még nincs sehol…
Busz, irány a helyi Nehézipari Műszaki Egyetem, köztudottan tele ferdeszeművel.
Kérdezősködésem 17.00 óra környékén indult, a Nap már csak hunyorgott. Volt ott vietnámi bőven, de koreainak se híre, se hamva. Egy vietnáminak végül eszébe jutott (hogy a boldogságos Szűz Mária éltesse!), hogy van egy manus a Gépelemek Tanszéken, aspirantúrán, aki – legalábbis a nemzeti jellegét tekintve – azonos a probléma kiindulási feltételével 🙂
Még időben értem oda, mint kutya a kajához: éppencsak lámpaoltás előtt.
Mielőtt bármit is tehetett volna, lefogtam (170 cm magas vagyok, kábé 60 kiló lehettem) és közöltem vele, hogy mi az ábra (röviden tájékoztattam Z. őrnagy utasításának lényegi elemeiről). Én nem tudtam (észak)koreaiul, ő meg rendesen tördelte a magyart, de meg kell adni, nagyon intelligensen viselkedett az egyenruhámnak: megadta a teljes tiszteletet. Előkapott egy A4-es papírt és (az álló helyzetű dokumentumra) lelkesen elkezdett különböző formájú, oldalról ábrázolt székeket írni/rajzolni.
Én még így megdöbbenve nem éreztem magamat (talán a rádiós szőke volt a kivétel). A koreai ember betűvető tevékenysége az álló lap (A4-es formátum) jobb oldala felé egyre kisebb méretű székeket eredményezett.
Be kellett látnom, hogy az elvtárs (???) befuccsolt. Kikaptam a kezéből a lapot, keresztbe fordítottam (a jó öreg derékszög…) és leírattam vele még egyszer, kihasználva az egyenruhám reá gyakorolt, szemmel látható hatását.
Nagyon kedves és szolgálatkész volt, szerintem örült. Én is, de teljesen más miatt.
Visszatértem a laktanyába, s még az éjszaka elkészítettem a traszparenst (egy kábé 3 méter hosszú és 60 centi széles izét kell elképzelnetek, amely majd az étkező/kultúrhely falába előzetesen már réges-régen belevert kampósszögekre kerül), vadiúj színekkel, hogy lássanak már ezek az ázsiaiak valami igazi kultúrát. Alul még alufóliával is bevontam, hogy villogjunk. A már korábban bevitt körző-vonalzó együttes nyújtotta valamennyi lehetőséget felhasználva a csodálatosan zöld színű betűket (azaz „székeket”) kivágtam, majd ráragasztottam őket a felületre.
Másnap áradozva jelentettem Z. őrgynek, hogy megvan a himnusz, a zászló, az egyetemi aspirantúrástól meg a szöveg, s a tábla is készen van, csillogva-villogva és zöld betűkkel.
Aszongya erre az őrgy: Jani2 honvéd [mert vigyáztam a rangomra konyhaügyeletes létem ellenére – már ez megérne egy mesét –, hogy nehogy visszahívjanak később], honnan tudja azt, hogy tényleg az van a papírján, amit leírtam?!
Hát frankón beájultam. Kém mindig előfordulhat bárhol (lásd Lemilblog vonatkozó posztjai)… Valahogy elmotyogtam, hogy tudomásom szerint Miskolcon van egy koreai orvospár, akikkel leellenőriztethetjük a szöveget.
Leintett, majd közölte, hogy a kirakandó tábla alapszíne vörös és a betűk színe fehér. Elkészítettem még egyszer.
Nemsokára megérkezett a beharangozott észak-koreai katonai küldöttség, talpig kék ruhában; sajnos hoztak filmet is, így a menetközbeni vartyogásukat nem tudtam kellően értelmezni. Az étkezdében közvetlenül a fal mellett jöttek, így nem láthatták a csodálatos transzparensemet, amelyen köszöntjük őket. (Ezt speciel jól tették, mert be voltam rezelve. Hogy a delegáció tagjai tudtak-e olvasni, arról nincs infóm).
A Tesla (!) X verziójú vetítőgépünk már nem volt csúcsformában, de még betett az is, hogy a Kim Ir Szen elvtársat 10000 példányban sztárként ábrázoló film tárcsája kábé 2 centivel nagyobb rádiusszal bírt, mint a náluk elfogadott szabvány. Gondolom, abból a megfontolásból, hogy nehogy már ők legyenek a kisebbek…
Éreztem a zsigereimben, hogy ha a film nem megy le zökkenőmentesen, kaphatok úgy kábé 10 év főbelövést. Az ujjammal segítettem hát a hátsó tárcsa mozgását (mert már nem bírta szegény), amelyre az átjött filmréteg felcsavarodott, majd – a fent leírtak szerint – túlfutott a kereten. Ha leomlik a tárcsával össze nem tartott rész, akkor mi lesz..? – már ezen gondolkodtam.
Ráadásul még vissza is kellett tekernem egy szerkentyűvel az eredeti tárcsára, mert nem hagyták ott örökbe: vitték vissza magukkal. Hogy az a …
Ha netalán közben még elkezdett volna támadni a NATO is, na akkor beadtam volna a felmondásom. Ha egyáltalán észreveszem…