Korábban számos helyi médium számolt be arról, hogy az egykori diósgyőri vasművet 8,5 milliárd forintra árazták be, azóta is keresi leendő gazdáját. Mivel városunk apraja – nagyja kíváncsi arra, hogy milyen úton halad az értékesítés, ezért kicsit utánajártunk a dolgoknak, ami azért nem is annyira kecsegtető, mint ahogy azt Dr. Kriza Ákos is jelezte a Borsod Online-nak tett egyik nyilatkozatában, ahol komoly pályázókról vizionál városunk polgármestere.

A gyár vételára mára 5 milliárd forintra zsugorodott, ami már önmagában is elgondolkodtató. Mint tudjuk az ukrán tulajdonosnak már csak púp a hátán a terület, mivel havonta 20 millió forintiba kerül a terület fenntartása, a közüzemi díjak, a biztonsági szolgálat és a többi apróság.

Egyes források szerint egy szír-szlovák cég tartana igényt a gyárra, azon belül is a nemesacél hengerműre és kiszolgáló egységeire, így több száz vasipari dolgozónak adva munkát. Ki is tudnák fizetni a közel 20 millió eurós vételárat, megrendelésük is lenne, de mivel az üzemeltetéséhez szükséges további tőke már nem áll rendelkezésükre, így ez a tulajdonosváltás is kétséges.

Az ukrán tulajdonosnak végül is mindegy ki veszi meg a gyárat, gondolom ők már mennének innen kézzel lábbal. Vannak viszont mások, akiket érdekelhet a gyárterület, de őket már korántsem az üzem életben tartása foglalkoztatja, sokkal inkább annak teljes felszámolása és az abból felszabaduló nyersanyagok értékesítése.

Ismerős, ugye? Nem tudom ki, hogy van vele, de engem a hideg is kiráz attól a gondolattól, hogy városunk történelmének egyik meghatározó szegmensét ilyen méltatlan módon tüntessék el. Ez súlyos sírrablás lenne. Állítólag ebben az esetben, a bontást végző céget köteleznék a terület rekultiválására, talajcseréjére.

Na persze, aki hajlamos arra, hogy gondolkodjon annak nem nehéz kitalálnia, hogy is valósulna meg mindez ebben, a csíntalan világban. Gyorsan összetákolunk egy céget, kimondottan erre a műveletre, kiárulunk mindent, amit lehet aztán gyorsan csődbe visszük, így mentesülve a rekultivációs kötelességünk alól.

A történet gondolom már ismerős. Ja hogy, többméteres tátongó aknák, ipari törmelék és szennyezett terület hever majd több száz hektáron Miskolc kellős közepén, aminek a felszámolásához aztán emberfeletti munka és pénz szükségeltetik majd? Ugyan már, legalább ők jól jártak.

Jelenleg két ilyen csoport is kacsintgat erre a lehetőségre. Egy román – olasz társaság és egy kanadai cég, akiknek közel sem probléma az 5 milliárd forintos vételár. A jelenlegi ukrán tulajdonost pedig nem hinném, hogy foglalkoztatná az ipartörténeti emlékeket őrző épületek eszmei értéke, így könnyen lehet, hogy egy – két héten belül végleg megpecsételődik a történelmi vasmű sorsa.

Ipari bontásban jártasabbak viszont úgy vélekednek, hogy az egész egy nagy zsákbamacska. Közel sem biztos, hogy az 5 milliárdos vételár és a bontással járó költségek megtérülnének a fémhulladékok értékesítését követően. Így csak remélni tudjuk, hogy a nagytőkével bíró külföldiek sem vállalják ezt a kockázatot, és megmaradhat minden az utókor számára.