Huszonöt éves vagyok, a férjem huszonkilenc. Egy éve vagyunk házasok, és látszólag minden rendben lenne köztünk. De van valami, ami nem hagy nyugodni mégse, és nem tudom, hogy járhatnék a végére. A saját anyámról van szó.Anyámmal mindig nagyon barátnői volt a viszonyunk, bár kamasz koromban sokat veszekedtünk, de azt hiszem, ez együtt jár a serdülőkorral. Minden barátnőm harcban volt az anyjával akkoriban, bár az én problémáim kicsit másmilyenek voltak. Csak egy példát mondok, a szüleim akkoriban váltak el, anyám egyedül maradt, apám megnősült. Anyám akkor lett negyven. Teljesen kétségbe esett, hogy örökre „elvált” marad, és mindenáron be akart pasizni. Én nagyon drukkoltam neki, mert láttam, mennyire szenved a magánytól és hogy mennyire fél az öregségtől.
Jó nőnek számított, hamar talált pasit, akit fel is hozott hozzánk, és vacsorát főzött neki, hogy elkápráztassa, milyen házias. Engem pedig megkért, hogy a vacsora idejére még maradjak otthon, aztán húzzak el, de előbb jól nézzem meg a pasit, hogy mit gondolok róla, milyen ember. Mindig is bízott az emberismeretemben. Így is lett, illedelmesen vacsorázgattunk, én pedig figyeltem a tag minden szavát, mozdulatát, hogy hogy néz anyámra, miket mond… Aztán elköszöntem, hogy várnak a haverok és elmentem.
Amikor éjfélkor hazamentem, anyám nekem esett a papucsával (rendszeresen azzal jött nekem, ha elborult), összevissza vert, hogy mekkora egy szemét vagyok, szemeztem a pasijával, még le is kurvázott. Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Még sírni sem tudtam, csak bámultam rá, mint aki megfagyott. Hogy mondhat rám ilyet a saját anyám? Hogy feltételezhet ilyet? Hiszen akkor még alig, hogy csókolóztam a fiúmmal, szűz voltam, eszembe se jutott, hogy egy negyvenes, potrohos tagot szédítgessek! Főleg nem, hogy anyámhoz jött. Ő kérte, hogy figyeljem, miért mondja most, hogy szemeztem vele? Az ilyen dolgokat nagyon nehezen hevertem ki, mert úgy éreztem, anyám nem is szeret, nem is tart a lányának, különben nem vádolhatna ilyesmivel, mert bízna bennem.
Csak a saját dolgainak tudott örülni
Szóval, anyámmal sose volt felhőtlen a viszonyunk, de voltaképpen közvetlen volt a kapcsolatunk, mindent megbeszéltünk egymással. Amikor Péter megkérte a kezem, majd kiugrottam a bőrömből, de még mielőtt igent mondtam volna, hazarohantam anyámhoz, hogy megosszam vele a jó hírt. Épp akkor is bele volt habarodva valami pasiba, így aztán hamar lerázott azzal, hogy 23 éves vagyok, és döntsem el, férjhez akarok-e menni, ha igen, áldása ránk. Nem ezt vártam, hanem hogy majd velem örül, de akkor pont nem volt ideje örülni, csakis a saját dolgainak.
Hozzámentem Péterhez. Már megvolt a lakása, igaz, hitelből, de akkor is olyan jó volt, hogy saját otthonunk lehet. Még egy szép nagy erkély is tartozik hozzá, már márciustól lehet ott napozni, mert olyan jó védett. Anyám, miután az aktuális pasija is elhagyta, rádöbbent, milyen nagy érték a család, és elég gyakran átjárt hozzánk panaszkodni, amiért magányos és még kilátása sincs, hogy bepasizzon ebben a hülye világban. Sírdogált, hogy lassan ötven éves, és hogy talán örökre egyedül marad.
Én ilyenkor nagyon megsajnáltam, a szívem megszakadt érte, és legszívesebben azt mondtam volna, költözzön hozzánk, hogy ne legyen egyedül. De nem nagyon kellett hívogatni, mert így is egyre gyakrabban jött, mostanra már majdnem minden hétvégéjét nálunk tölti. Péter elég türelmes és derűs ember, már kezdettől is elég jól viselte anyám gyakori látogatását. Anyám vele is azonnal hangot talált, évődött vele, cukkolta, barátjaként kezelte. Egy kicsit néha úgy éreztem, mintha kacérkodna is vele.
Amikor betört a tavasz, anyám felfedezte az erkélyt, és azonnal kidobta magát a napra, egy szál bugyiban. Egyáltalán nem zavarta, hogy Péter is otthon van, sőt, még be is kiabált neki a lakásba, hogy vigyen már ki egy üveg sört. Én ott feküdtem anyám mellett, szépen, fürdőruhában, ahogy illik, és végignéztem, hogy nevetgél a férjemmel, még szóval is tartja, miközben nincs rajta melltartó.
„Mintha a fia lenne…”
Péter látszólag nem volt zavarban, legalábbis úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, még le is ült egy kicsit közénk, aztán mennie kellett valami munka miatt. Amikor elment, megkérdeztem anyámat, miért mutogatja a mellét Péter előtt. Erre nekem esett, hogy most mit vagyok olyan prűd, Péter olyan neki, mintha a fia lenne, csak nem vagyok rá féltékeny? Még neki állt feljebb, majdnem leharapta a fejemet. Meg is bántam akkor, hogy szóba hoztam.
Teltek múltak a hetek, hónapok, és anyám egyre lazábban járkált nálunk. Simán kijött a fürdőszobából meztelenül, mivel a hálóban felejtette a ruháját, és az sem zavarta, ha a pongyolája teljesen szétnyílt, miközben lehajolt, hogy a férjemnek kávét töltsön. Egyre inkább gyűlöltem ezt a helyzetet. Tudom, hogy nem szép, de legszívesebben megfogtam volna anyámat és kilökdöstem volna az ajtón.
Megőrülök a féltékenységtől
Az a legszörnyűbb, hogy mostanában egyre gyakrabban úgy látom, mintha anyám és Péter cinkosan egymásra nevetgélnének, Péter tekintete is mintha túl sokáig időzne anyámon. Én egész nap dolgozom, Péter viszont akkor jön-megy, amikor akar, simán találkozhatnak anélkül, hogy tudnám. Mi van, ha olyankor, amikor én dolgozom, ők lefekszenek egymással?
Ha döntési helyzetbe kerültél, és nem látod, melyik a helyes út. Ha hiába szakad meg a szíved, akkor sem tudod, mit tegyél…? Írd meg nekünk a problémádat, hátha valaki segíthet!
Egyik nap, amikor épp álmosan botorkáltam ki a konyhába, hogy kávét csináljak, azt látom, hogy anyám egészen közel áll a férjem mellett, Péter arca mintha hozzá is ért volna anyám megint lazán tárva hagyott pongyolájához. Nem tudom, hozzáért-e, nem akarok olyasmit mondani, amiben nem vagyok biztos, és különben is, talán már rémeket látok. De ami tény, hogy amikor beléptem, szétrebbentek.
Az arcomba köpött
Ekkor teljesen elborult az agyam, odarontottam anyámhoz, megszorítottam a karját és kilökdöstem a konyhából. Az előszobában azt sziszegtem, hogy ha nem tűnik el öt percen belül, én dobálom ki a ruháival együtt. Leköpött. Egyenesen az arcomba. Aztán elviharzott. Ennek két hete. Azóta nem beszéltünk. Nem veszi fel a telefont, ha hívom.
Péter szerint nem vagyok normális, nem érti mi ütött belém, szerinte kezeltessem magam. Olyan más lett. Régen soha nem mondott volna nekem ilyet, mindig mellettem állt volna. De most anyám mellett áll. Mint egy véd- és dacszövetség. És engem meg rág a bűntudat és a gyűlölet is, egyszerre. Mert mi van, ha tényleg nincs köztük semmi? Kidobtam szegény anyámat, akinek csak mi vagyunk. Megrágalmaztam a férjemet. Megrágalmaztam mindkettőjüket. De ha mégis csalnak? Ha hazudnak, ha átvernek? Ha a hátam mögött röhögnek rajtam?
Ez az én dilemmám. Nem tudom, hogyan tovább. Hogy tehetném rendbe az életünket? Ez az ügy, amiről nem is tudhatom, ügye- egyáltalán, mindhármunk lelkét összezavarta. Kérlek, segítsetek!
nana.hu