Nincs mese, megbuktam. Jobban, mint ama, sokat emlegetett rablókapitalista, Rottenbiller. Hozzám képest ez a – több értelemben véve is – csóró Bakács (visszanemesítés előtt Bakáts) Tibike ma született áldozati bárány. Nem voltam mindig jó magyar.
Tekintetes bíróság, tisztelt esküdtek, szentéletű, pedofíliát gondolatban sem elkövető gyóntatóatyám, paraszolvenciát nem ismerő lelkiismeretességgel gyógyító háziorvosom, peres ügyeimet „csak neked a feléért” alapon ellátó jogi képviselőm, és ti, kedves embertársaim, be kell valljak valamit. Nagy az én vétkem, szinte az égre kiált, mert évtizedeken át hagytam magam a tudatlanságomból eredeztetett félreismertség csúf posványában ringatóztatni. Nincs rá felmentés. De mit tehettem volna oly korban, amikor a Szózat kezdő sorát is úgy kellett értelmezni, hogy „Hazudnak rendületlenül”? Kik hazudtak? Mindenki. A hittanórán a pap, (akiről később kiderült, hogy ún. békepap, és szorgalmasan körmöli jelentéseit a hívekről) amikor az önmegtartóztatásról beszélt, miközben aktív nemi életet élt a bejárónőjével. Az iskolákban a tanárok. Mindennek ellenkezőjét hirdették az otthon hallottakkal szemben, főleg történelem és biológia órákon, ahol felvilágosítottak (na, nem „arról”), – még jó, hogy működött a Népkerti szabadegyetem, ahol kérdéseim, és idővel alantas vágyaim nagy része válaszra talált – hogy 1. az ember a majomtól származik. 2. MO. a maival is megegyező államhatárain túl NEM élnek honfitársaink. Illetve akik annak hazudják magukat, azok tévedésben élnek, ugyanis ők valójában magyarul beszélő szlovákok, románok, jugoszlávok (még létezett Tito, a horvát származású, ám szerb csetnikek által hatalomra juttatott nemzetvezető által mesterségesen kreált ország), ukránok, oroszok. Az „ámerikás” és Nyugatra szökött magyarok meg mind hazaáruló, disszidens csőcselék, „és különben is, fiam, aki a Szabad Európa Rádióra, meg az Amerika Hangjára tekeri a keresőgombot, az egy követ fúj fő ellenségünkkel, az imperialistákkal, és nincs helye köztünk” – hangzott a nekem címzett dörgedelmes igazgatói kirohanás. Borzasztóan megijedtem, és mindent bevallottam. Hogy a Szovjetszkaja Gazeta helyett a Life magazint, és undorító pózban fetrengő, hiányosan öltözött ledér nőket ábrázoló nyugatnémet képes újságokat nézegetek rongyosra, a Mojszejev együttes helyett szívesebben hallgatom Paul Mc Cartneyt, és szerintem a kommunizmus helyett inkább hippi kommunákban kéne az embereknek önmagukat kiteljesíteni. Így aztán, legnagyobb bánatomra, életemből kimaradt a kosz tagsággal járó kommunista büszkeség felemelő érzése. Pedig a srácokkal semmi bajom sem volt, csak azt volt a különbség köztünk, hogy én mindig kimondtam, amit gondoltam, oké, majdnem mindig. Majd, midőn „katonáéknál” is elbuktam a nem is tudom milyen típusú átvilágításon, és oda sem vettek fel (asszonták, politikailag megbízhatatlan, diszharmónikus személyiség vagyok, meg egy csomó marhaság) elhatároztam, nem vitázom én többé veletek, rátok hagyok mindent. Kivéve a belső szabadságomat, amit soha el nem vehettek tőlem. Nos, innentől fogva nem igen érdekelt, ki mit mond rám. Voltam én már zsidó, (egy palesztin ismerősöm szerint), és terroristagyanús arab (egy barom osztrák rendőr feltételezése alapján). A katolikusok számára nyakas kálvinista, és megfordítva. Egyszer még le is tirpák-cigányoztak, ami különösen jól esett, mert egy DVTK idegenbeli meccsre utazó csoport tisztelt meg ezzel a kitüntető címmel, engem, az ősmiskolcit. A zenészek egy ideje betolakodó újságírót látnak bennem, a zsurnaliszták muzsikusként definiálnak. A narancsosok meg vannak győződve arról, hogy elkötelezett balos vagyok, a szekfűs társulat ugyanezt mondja, ellenkező előjellel. Érdekes, de mostanában már a szélsőségesnek mondott alakulatokkal is összefüggésbe hoznak, és ez a világ legjobb vicce számomra, aki azon túl, hogy tényleg Nagy Magyarország chip van a szívem közelébe beültetve, utálom és megvetem az erőszak legkisebb formáját is. Ezért, most, csak hogy mindenki előtt tiszta legyen a kép, véget vetek a találgatásoknak, és visszatérve egykori önmagamhoz, nem hagyok kétséget a felől, hogy ki vagyok. Férfi (még). 57-k évemben járok, három házasság, négy gyerek után is kedvesem szerint elég jól nézek ki, soha nem voltam egyetlen pártnak sem tagja, (a szimpatizálásnak mindig rossz vége lett) nem loptam, nem csaltam, ritkán (csak muszájból) hazudtam, átlagos mértékben ittam szeszes italokat, (néha, kicsit többet) mérsékelten dohányoztam és az átlagot nem meghaladó mértékben hódoltam a házasságon kívüli kapcsolatoknak. Ennyi. Ja, majd elfelejtettem: Felvidéki és Erdélyi felmenőim arra neveltek, Soha ne kérkedj vele, de légy rá büszke, hogy magyar vagy. Az vagyok. És nem kérek rá pecsétet vagy engedélyt, senkitől.