Ma délelőtt a szeretett Bükkömben kirándultunk Andreával. Elmentünk a Látó-kőhöz, mely nagyon hasonlít egy alaszkai sziklához, ami az északra vezető Elliot-út közelében volt, nem messze a Minto-mocsaraktól, ahol 12 évvel ezelőtt sok hajnalban fagyoskodtam, pokrócba burkolódzva, amikor jávorszarvast lestünk.
Utána meg akartuk keresni a Magoskő hegytetőt, mert tiszteletemet akartam tenni egy képzőművész előtt, kinek apja régi jó vadászbarátom, s kinek hamvai ott szórattak szét, ama bizonyos Magoskövön. De arra végül – ezen kirándulás alkalmával – nem került sor, kifutottunk az időből, mert délután vadászni akartunk a komlóstetői magaslesemről, és ahhoz időben vissza kellett térnünk.
Fél négykor már a lesen ültünk, csend volt, vasárnap lévén a bányában a „fiúk” nem dolgoztak, a szél is jó irányból fújt. Még öt óra sem volt, amikor, a fagyos avaron zajok közeledtek. A hangokból hamar kiderült: disznók jönnek a lesem irányba. Egyiket meg is pillantottam a fák között, kibiztosított puskával vártam, hogy jó helyzet legyen a lövéshez. Mert a jó helyzetnél nincs jobb helyzet. És ahogy kijött a tisztásra, már szólt is a puskám… nem is rúgott kettőt sem az a tavalyi süldő.
Üdv.: Calvero, az örök bükki vadász