Borsod Velencéje (haha) nagyon ügyesen átképezte kohászait marketingessé, mert a komolyzenei fesztjük mellé remekül kitalálták ezt a békás-lacikonyhás kocsonyafesztivált: a még éppen hogy gurulni képes villamosok oldalán kuktasapkás gólyák előtt remegnek a fogukat (!) vacogtató békák… Egy baj van ezzel a télvízi népünnepéllyel: egy kósza emberfiát nem láttam a hidegben a remegő kocsonyából falatozni, sőt, még az ínycsiklandóan pirosra sült malacfertályokat és kolbászokat is inkább csak kerülgették a népek. Rozsdaövezetnek, szegény régiónak csak látványkonyha jut, mondhatnám gonoszul, ha nem láttam volna azt is, ahogy egy leleményes vendéglátós valami csavarosan magyaros fantázianévvel ellátva (amit persze elfelejtettem) egyszerű chipset árult, csak éppen látványosan és szinte bűvészi ügyességgel szeletelte és helyezte el egy pálcikán – egy fél krumpliból akár két adagot nyerve, így egyetlen szem nagyobb kolompér kb. 2 ezernyi bevételt hozhatott – és a népek bizony tömött sorban vártak saját chipkígyójukra.
Két fős különítményünk egyformán utálja a kocsonyát, pláne az olyasmit, amit kis műanyag dobozokban városszerte kínálgattak, és csábítóan pislogtak ránk közülük még vadhúsos, marhanyelves, meg még ördög farka tudja, miféle változatban is – de ha mi egyszer (magán) sörfesztiválra jöttünk! Az pedig jó volt, a kocsonyafesztiválról azonban nem tudunk nyilatkozni, nemigen láttuk… Sci-fi-be illően párhuzamos világokban közlekedtünk, a tömeg a kocsonyafesztivál standjai közt zsúfoltan hullámzott fel s alá, miközben mi – ugyanabban a térben és időben – a Borsodi sörsivatag Mekkája felé törtünk utat.
A Szinva-parti Kortyoldában azután belekóstoltunk az étlapba és végigkóstoltuk az itallapot. A tulaj és egyben sörmester, Vaskó György (elnök) úr atyai szigorral intett óva attól, hogy mindjárt a híres Korttyal kezdjem, és aperitifként a híres paprikás sörével kínált bennünket, ezzel a testében narancsos, habjában halvány rózsaszín kapszaicin-szörppel, amely alkoholban oldott kalocsai fűszerpaprikával készül, pikánsan csípős, még nem könnyezel tőle, de remek étvágyat csinál! És szexi – a másik nem állítólag imádja.
A gyümölcsös idénysörök (almás, gesztenyés) sajnos kifogytak, helyettük pompázatos, markánsan keserű „prágai ležákot” (erre nem is számítottam, mégis a nap söre lett nálam), valamint (szintén házi) barnát ihattunk a főétel mellé. Tudós útitársam erre így emlékszik vissza:
„A Pivovarski Dummal koprodukcióban készült cseh lezák-sör, ami arra a mutatványra késztette Vaskó urat és Mr. Surany-t, a két sörfőzőt, hogy egy infúziós sörfőzésre berendezett főzdében dekokciós eljárással készítsenek sört. A Zatec komló használatától klasszikusan keserű cseh sör lett, de a szűretlenségtől határozottan kisüzemi jellegű gömbölyű, lágy.” (Folyékony kenyér)
Végül a desszerthez hosszan kóstolgattam a híres Kortyot – amiről viszont már nem fogok ennyire áradozni. Ez az aszúeszenciával készülő, merész kísérlet magában valahogy nem áll meg, képletesen is: inog, mint egy fejnehéz kehely, nekem kissé bizonytalan műfaj már, nehéz eltalálni, mihez passzol, a borsodós (sajnos túl savanykás) bundás almám egyik falatját remekül kísérte, máskor pedig teljességgel idegennek tűnt. A kolléga állítólag kissé keserű mellékízeket is rejtő töltött palacsintájának viszont tökéletes kísérője volt. De mivel először kóstoltam, ez csak egy vélemény, nem ítélet, és mindenképpen kóstolásra ajánlott sörkülönlegesség ez. Ebédünk közben volt, hogy párok csak erre ültek be, majd hónuk alatt a ház valamelyik újabb csapoltját rejtő pillepalackkal derűsen távoztak.