A Kocsonyafesztivál kavalkádjában koppan a hír. Elhunyt Solymosi Ernő. Nekünk diósgyőrieknek: Pixi.
Elsős voltam a Vasgyári Fiúiskolában, amikor először hallottam nevét. Egy osztályba jártunk és együtt fociztunk Solymosi Oszival, akinek előjoga volt, hogy meccs előtt választhatott. Ezt mindenki természetesnek vette, hiszen ő volt a nagy Pixi öccse. És Pixi tényleg nagy volt. Termetére nézve is. Amikor a tizenéves, lobogó szőke fedezet megindult a középpályán, felmorajlott a lelátó. Ez a fiú sokra viszi! – mondogatták az öreg futballrókák, de azt is mondták, hogy hamarosan Pestre megy. Akkoriban csak onnan lehetett valaki válogatott. És amikor elment, nem fújolták, mindenki tudta, kicsit álmainkat is magával viszi. Azt, hogy igen, egyszer valaki innen a gyártelepről indulva országos hírű focista lesz.
És lett. A foci mai helyzetében döbbenetes, amit elért. A magyar válogatottban 38 alkalommal szerepelt és 7 gólt szerzett. 1960-ban a római olimpián a bronzérmes csapat tagja. 1962-ben a chilei világbajnokságon ötödik(!) helyezést ért el a válogatottal. 1964-ben a spanyolországi Európa-bajnokságon a bronzérmes csapat tagja. VVK döntős, KEK elődöntős. Többszörös magyar bajnok és MNK-győztes.
1968 május 4-én ott lehettem a Népstadionban, amikor 2:0-ra vertük a szovjeteket. Pixi nagyot játszott. Egy hétre rá Moszkvában 0:3. Pixi öngólt követett el. A legendás szabadrúgáslövő azonban hajtott, mint mindenki, a vége előtt pár perccel a csapatnak sikerült is kicsikarnia egy szabadrúgás-lehetőséget. Kapura rúgható szögből, a labda mögé Pixi áll. Egy ország őrül meg a tv-képernyők előtt. A kapus valahogy kikotorja a bombát. Kiestünk. Ennyi siker után ekkor volt utoljára válogatott.
Nem tudjuk már soha többé megkérdezni tőled, mit éreztél a győzelmek pillanataiban és a vereség utáni poklokban. Egyet hiszek, szívedben mindvégig gyártelepi srác maradtál. Nyugodj békében! Piros-fehér szívek őrzik emlékedet.