Ha tényleg igaz az „öndicséret büdös” mondás, akkor Miskolcon olyan szagok terjengenek, mint  a Bosnyák téri nagybani piacon, a WC környékén, takarítás előtt. Vizelet, ürülék és hányásszagot keringetnek a lágy Bükki szellők.Az emberi életút felén (egy kis Dante, a rajongóknak) és a nagy sötétlő erdőn bőven túl, nem igen szoktam rácsodálkozni semmire. Politikában főleg nem. Ám, az a hisztérikus öntömjénezés, ami idestova egy éve folyik Miskolcon,  ahhoz hasonlóra nem igen emlékszem. Kezdődött az országgyűlési választások előtt, amikor is a még hatalmon lévők, idétlenebbnél idétlenebb, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő szövegekkel és még azokat is felülmúlóan „szellemes” plakátokkal, falragaszokkal, feliratokkal igyekeztek megfelelni a szavazatmaximalizálási elvárásoknak. Azt mondták, nyugi, minden rendben, (lesz), csak adjatok még négy évet. Ezt természetesen nem hagyhatta annyiban az akkor még ellenzékben lévő mostani kormánypárt (és néha mostohaként kezelt féltestvére) sem, nosza, ők is bedobtak apait–anyait, ami abban is megnyilvánult, hogy nem csak ama bizonyos műintézeti heverők kerültek kidobásra, hanem a rajtuk fekvők is. No, és persze ők is pingálgattak rendesen, szép narancsligeteket, meg banánszoknyás lányok által felszolgált koktélokat hörpintgető boldog népet vízionálva. Továbbá volt még két, nem túl nagy létszámú, viszont annál hangosabb társaság, akik közül az egyik szinte bezöldült az erőlködésbe, a másikból pedig valóságos bengáli oroszlán tört elő, hogy minél több falfelületet tudjon legraffitizni. A végeredményt tudjuk, a reakciókra is emlékszünk. Az ünnepre készülő, permanens főváros komplexusban betegeskedő ex-polgármester felvette legdurcásabb arckifejezését és úgy mondta bele a kamerába: nem érzi magát vesztesnek, ergo, úgy vette győzött, így méltán veregette vállon önmagát. Majd megismételték az egészet az önkormányzati választásokkor, „Suttogva és kiabálva” (Kovács Kati), hogy aztán a verseny végén, – elvégre négy év múlva újra lesz olimpia – mindent elölről kezdjenek, pontosabban, folytassanak. Ezerrel megy a falfirkálás (ami, amúgy büntetendő cselekmény). Reneszánszát éli az antalli időkből ismert „munka nélkül maradtál, mert XYZ- re szavaztál”, meg az ehhez hasonló irodalmi gyöngyszemek gyártása. És láss csodát, valahogy most is úgy néz ki, a pártok tökéletesen meg vannak elégedve önmagukkal. Jó a most vezető sofőr, kiválóan eligazodik az itineren a navigátor, szépen duruzsol a motor, az ellenzék pedig remekül fékez, (blokkolásra is képes, hadd füstöljön a gumi) és gondosan kerülgeti a síkos, jégbordás szakaszokat. Az egész kommunikálására pedig rendelkezésre áll az egész város, annak minden apró kis szegmense, falfelülete. Éljen éljen, éljen! Apropó, mi is éljen? Ki és meddig éljen? Emlékszem, az ’56-os „események” után sokáig senki nem mert falra firkálni (sem). Aztán évek múlva egy „bátor” angyalföldi harcos, fizetése és néhány nagyfröccs benyakalása után azt írta a gyár kerítésére: Éljen Kádár! Mire megvirradt, Féljen Kádárrá változott a szöveg, de még nincs vége. Másnap(osan) tovább bővült a mondat: Ne féljen Kádár, ám a jó humorú pesti melósok ezt Miért ne féljen Kádárra változtatták. Ők tudták mire gondoltak. Találgatások vannak, hogy most kinek van/vagy nincs félnivalója Miskolcon, így csak annyit zárásul: a folyamatos öndicsérettel még nem oldódik meg semmi, legfeljebb a bizalom. Könnyen úgy járhatnak, mint Deák „Bill” Gyula, szabadfoglalkozású blues király a Kopaszkutya című, filmben, amikor a mankós énekes nagy nehezen felírja a falra, hogy Bill a király. Aztán hasra esik az első pocsolyában…