A következő cikket Peter Sagal, amatőr futó (maratoni PB: 3:27) írta: saját történetén keresztül mesél a kövérség és a sportolás közötti kapcsolatról. Kicsit rövidítettem rajta.
A tükörnek sosem hiszel.
Állsz előtte, forogsz egyik majd másik irányba, azt remélve, ha elég gyorsan nézel vissza, meglátod majd magad pont olyannak, amilyennek a többiek látnak. Persze ez sose működik – te meg csak állsz, bámulod a tükörképed és közben azon töprengsz: Vajon körvér vagyok?
„Ha valaha is voltál kövér, akkor vagy egész életedben kövér maradsz, vagy életed hátralévő részében azon fogsz aggódni, nehogy újra meghízz.” – hangzik el egy 20 évvel ezelőtt íródott színdarabban. Jómagam kövér kisgyerek voltam, és nagyon zavart a dolog. Akik gyerekként ismertek, összeráncolnák a szemöldöküket erre a kijelentésre, mert többségük szerint alig egy kicsit voltam csak húsosabb az átlagnál. Én viszont magamat rémesnek láttam. Lassú voltam, puhány és nevetséges. Minden csapatba utolsónak választottak be. A ruhaboltban az XL-es szekcióban kellett vásárolnom. Gömböc volt a becenevem – de nem tiltakoztam ellene, mert úgy éreztem, megérdemlem. Még nevettem is rajta. De hát mit is tehettem volna?
A dolgok 15 éves koromban változtak meg, amikor elkezdtem futni. Minden nap 7 mérföld volt az adag. Az első fanatikus futós időszakomban 18 kilótól szabadultam meg, és husiból sovánnyá változtam – annyira sovánnyá, hogy édesanyám ijedtem szaladt velem az orvoshoz, aki megnyugtatta, hogy teljesen egészséges vagyok.
diéta
Azt persze nem meséltem el az orvosnak, hogy akkoriban egyfolytában éhes voltam, és másra sem tudtam gondolni, csak az evésre. Ahogy azt a böjtölést ismerő emberek már tudják, az éhség egy idő után átveszi az irányítást az agyunk fölött. Így történt, hogy bár általában kihagytam az ebédet, helyette a sulikönyvtárban egy szakácskönyvet olvasgattam. Éjjelente a reggelimről álmodoztam, nappal pedig azokat az ételeket főztem meg gondolatban, melyeket soha életemben nem ehetek már meg. És a sok-sok éhezés, futás és önmegtagadás mellett minden este levettem a pólóm, odaálltam a tükör elé, megnéztem a kiálló bordáimat és a csontos csípőmet, és azt mondjam magamnak: Még mindig túl kövér vagy. A szívem szakad meg ha akkori önmagamra gondolok – hiába értem el azt amire mindig is vágyakoztam, hiába sikerült lefogynom, egyszerűen túl őrült voltam hozzá, hogy felfogjam, sikerült.
Ennek az időszaknak csak a főiskola vetett véget, ahol jöttek a sörök, a barátok, a színház, az írás, és főként – a lányok. Mivel minden más területen elmerültem az élvezetekben, valahogy már nem koncentráltam annyira kétségbeesetten az aszkétizmusomra sem. Leálltam a rendszeres futással és fokozatosan visszamásztak rám a kilók. Onnantól kezdve aztán hosszú évekig folytattam küzdelmemet a súlyommal, egyszer kövér és boldog voltam, majd újra szomorú lettem és lefogytam valamennyit, és így tovább. És közben folyamatosan kerestem az igazságot a tükörben.
A felnőttkori futós fellángolásom pont úgy kezdődött, mint gyerekkoromban. Egy orvosi vizsgálaton ráállítottak a mérlegre, és ahogy az orvos ráírta a kartonomra hogy „91kg”, alig tudtam elfojtani a feltörni készülő kiáltást. Újra elkezdtem futni. Sokat edzettem, majd elmentem az első versenyre, majd a másodikra, majd az első maratonra, majd a Boston Marathonra. 14 kilót adtam le (na jó, a ma reggeli mérlegelés szerint csak 12-t) és átkozott legyek, ha még egyszer visszaszedem őket.
mérleg
Vagy talán úgy kéne mondanom: még átkozottabb. A súllyal kapcsolatos megszállottság ugyanis egy igazi átok. És az amatőr sportolók között sokkal gyakoribb probléma, mint gondolnánk. „Azért futok, hogy ehessek” – mondjuk, de nem igazán élvezzük az ételt, amit a sportolással „megkeresünk” magunknak. Inkább egyfajta immunitást szerzünk: meg merjük enni a sült krumplit a hús mellé az ebédnél, mondván, „ma is futottam egy tízest”. Azt érezzük, hogy ha rövid időre is, de mi is Normális Emberekké válhatunk, akik ehetnek édességet és zsíros ételeket is anélkül, hogy belül bűntudatot és tagadást éreznének.
Itt nem a kövérségről van szó. Hiszem ismerek mindenféle testsúlyú embereket, akiknek az önképét nem köti gúzsba a saját testsúlya. Itt arról van szó, hogy rettegünk, mivé válhatunk, ha elengedjük magunkat, ha elgyengülünk és lelassulunk. Ma már több célom is van a futással: szeretnék fitt maradni, jobb időket elérni, szeretnék a barátaimmal együtt lenni, és szeretném érezni a mozgás örömét. De legbelül mélyen tudom, azért is futok, mert minden lépéssel egyre távolabb hagyom magam mögött Gömböcöt. És attól félek, ha valaha is megállok, ő utolér és felfal engem végtelen étvágyával, és akkor újra az ő kétségbeesett szemeivel kell majd a tükörbe néznem.