Viszlai József, Pro architektúra díjas építész, 1983-tól, a BME elvégzése óta, Miskolcon praktizál. Az utóbbi három esztendőben Miskolc város főépítésze volt. Nős, felesége lakberendezőként és építész munkatársként dolgozik, jelenleg a debreceni Egyetem építészmérnöki karára jár. Két gyermekük van: lányuk egyetemista a Miskolci Egyetemen, fiuk a Jezsuita Gimnázium 9. osztályos tanulója és a DKSC kenusa.

Az alábbi idézet az Heti Hírnök 2007. októberi számában jelent meg:

„…A sajtótájékoztató két főszereplőjének testbeszédét, mimikáját elemezve, az ott elhangzottak alapján, nem úgy néz ki, hogy a sikeres építésznek számító Viszlai a közigazgatásból fog nyugdíjba menni… Kevés lesz a lokálpatriotizmus, amit az építész egyébként kihangsúlyozott azzal kapcsolatban, hogy sok egyéb mellett miért vállalta el az állást. Ami mellesleg valószínűleg kész anyagi csőd lehet majd neki, hiszen az önkormányzatnak nem tervezhet, de más, a városban felépítendő épületek sem kapcsolódhatnak a nevéhez… természetesen szóba került az a megkerülhetetlen kérdés is, hogy milyen lesz a szakember viszonya azokkal a miskolci építészekkel, akik korábban taroltak a városban? Hiszen a történet pikantériája, hogy Viszlai idáig nem tartozott azok közé, akiket elhalmozott a város munkával. Többen úgy tudják, Viszlai igazi magányos farkas, aki nincs jó viszonyban a rengeteg munkát megszerző, és ebből fakadóan sok biztos állami pénzt kereső kollégáival. Az új főépítész világosan fogalmazott: egyrészt jöjjenek a fiatalok, másrészt pedig országos tervpályázatokat kell kiírni, ahol mindenki megmutathatja, mit tud, mire képes!””

– Nemrégen került a kezembe a Magyar Szemle című folyóirat jó tíz esztendővel ezelőtti számában közölt nagyobb lélegzetű tanulmány. A magyar építőművészet XX. századi teljesítményét összegezve, magát kétszer, külön is megemlítik, mint a század végén, magas szakmai szinten jelentkező új építésznemzedék jelesét. A Szemle az 1990-es évekből hozott példákat az életművéből. Az egyik a soproni Deák tér egy „mozgalmas tömbbe” foglalt lakóépület együttese, a másik egy családi ház, szintén a Hűség városából, amit a „rend és a harmónia” stílusának, a holland eredetű De Stijl-nek, az egyik remek hazai megtestesülésének tartanak.

Mindehhez képest, 2010-ben Miskolcon, egy indignált közlemény jelent meg, ami lehet nem is magáról, hanem az új önkormányzati épületszárny „gyengeáramú hálózatának” a tervezési hibáiról szólt.

– Tervezőként nem reagálhattam, mert Főépítészként csak konzulensként vehettem részt a kivitelei tervek készítésében. Az érintett szakági tervezők szakmai álláspontját bekérve a Polgármester urat tényszerűen és részletesen tájékoztattam a sajtóközlemény ellentmondásairól.

– Azt viszont továbbra sem tudom, miért „mentették fel”?

Mivel a főépítészi státusz részben szakmai, másrészt viszont tanácsadó jellegű, régi építész barátom intencióját követve, aki többek között Sopron, Esztergom, Pesterzsébet főépítésze volt, és aki minden önkormányzati választásnál felajánlotta lemondását, én is így tettem. Többször egyeztettem az új városvezetéssel, akik azután rendkívül korrekt módon, elfogadták lemondásomat. Ebben a lépésemben annak az építész lobbinak is szerepe volt, amelyik minden politikai választás alkalmával, illetve már a kampányidőszakokban megváltoztatva korábbi hozzáállását, az új széljárásához igazodott. Itt nyilván azokról van szó, akik szempontjából én, különösen a korábbi „hivatalnok főépítészekhez” képest, kevésbé voltam szolgálatkész. Egyébként a most a kinevezett főépítész a fentiek alól kivételt képez. Ő szintén nem volt sosem, úgynevezett városháza közeli építész. Az általam emlegetett lobbi, az elmúlt nyolc évben több tucat városházi megbízáshoz jutott hozzá. Legtöbbször pályáztatás nélkül. Mit mondjak? Ez a hozzáállás nyilván kevésbé kockázatos. Plusz munka és energiatakarékos. Sokkal inkább, mint a bizonytalan kimenetelű építészeti pályázatokra bízni a munkaszerzést…

– A főépítészi rendszer rossz, vagy csak ebben a városban etetnek túl sok építészt kézből?

Ma az országban két féle főépítészi státusz van. Az egyikbe tartoznak a megyei jogú városok (önsorsrontó) főépítészei. Ők kénytelenek közhivatali státuszt betöltve, nem praktizálni a saját városukban. A másik típus a piacszerző, tanácsadó főépítész, (Szerencs, Tiszaújváros, Tokaj, Kazincbarcika…) ahol viszont rajta kívül más nem praktizálhat. És nincsenek tervpályázatok, vagy csak nagyon ritkán.

Lehetetlen kettősség ez. Ám korántsem biztos, hogy az adott település építészeti jövőjét szolgálja. Az elmúlt húsz év egyik nagyon fontos gazdasági iparágának, az építőiparnak, ráadásul nincs tényleges miniszteriális irányítása. Magyarán, a rendszerváltás óta nincs építésügyi minisztérium, pedig a GDP 1-1,5 százalékát produkálja az ágazat. Voltak persze irányító miniszterek. Például olyan legendás nevek, mint Torgyán József, vagy Lampert Mónika… Míg a műemlékvédelem a kulturális tárcához tartozik, addig a jelen és jövő arculatát meghatározó építészet, urbanisztika, tájtervezés, nem része a kulturális politikának. Európa más országaiban nem ez a helyzet.

– Jó, de akkor most azt mondja meg, miért nevezték ki?

– Az elmúlt húsz évben soha nem voltam városház-környéki ember. Munkák tekintetében sem – egy kezemen meg tudom számolni a városi megbízásaim számát – politikában meg pláne nem. Szerintem a helyi építész lobbiból lett pont elege a városnak. És nemcsak a korabeli vezetésnek – hiszen engem például az MSZP-sek talán kevésbé ismertek. Még 2006-ban nyerte el az építészirodánk országos tervpályázaton a Városháza rekonstrukcióját. Azután írtam egy kritikus, az épített városkép „iránytalanságaival” foglalkozó cikket az Új Holnapban. Ekkoriban láttam, hogy egyszerűen nincs utánunk következő, itt jelentősebb feladatokhoz jutó miskolci építész nemzedék. Az a néhány bátor 30-as, 40-es, aki merészelt hazajönni Miskolcra, egzisztenciálisan végletekig ki volt szolgáltatva azoknak, akik itt birtokolták a lehetőségeket. Ugyanakkor külső kontroll, tulajdonképpen 1989 óta nem működött a miskolci építészeti pályázatokon. Én ezen akartam változtatni, amikor országosan elismert, a városban zajló szakmai közélettől független, Kossuth és Ybl díjas építészeket kértem fel a tervtanácsba: így Bán Ferencet, Golda Jánost, Z. Halmágyi Juditot, Sári Istvánt, Vincze Lászlót. Rajtuk kívül pedig még az új építészgeneráció jó néhány képviselőjét hívtam. Mondták is rögtön a megsértett kivételezettek, hogy ők nem fognak tanácsokat hallgatni a tőlük 20 évvel fiatalabb tervezőktől.

– Miért, más városokban nem működik a provincializmus, a sógor-komaság, a mi kutyánk-kölyke effektus?

– Azért a legjobb magyar hagyományok e tekintetben másról szólnak. A háború előtt a debreceni, a szegedi, vagy a pécsi egyetemek, mind-mind országos tervpályázat révén valósultak meg. De Klebersberg Kunó egész magyar kultúra – építő munkássága, egyebek között, a több ezer iskola, tanterem létrehozásával, a magyar építészeti pályázatokról is szólt. Vagy a budapesti Közmunkatanács pályázati tevékenysége! Ezek is magyar hagyományok. Napjaikban más magyar városokban, így Pécsett, Debrecenben, Sopronban, de másutt is, országos vagy meghívásos tervpályázat alapján választják ki a legjelentősebb középületek tervezőit. (Az egyetemi fejlesztések Debrecenben, a Táblabíróság új épülete, a debreceni Fórum, a piac és a színház épületkomplexuma, a pécsi Tudásközpont, a Liszt Ferenc Hangverseny- és Rendezvényterem, a Széchenyi főtér rekonstrukciója…)

– Mondjon miskolci példákat, amikor maga szerint, a városi közösség károsodott egy rossz, provinciális gyakorlat miatt!

– Miskolcot a 60-as – 70 – es években, képeslapokon, a filmhíradókban, az új Avasi Kilátó, a tapolcai Anna Szálló, a lillafüredi Palota Szálló mellett, Vas Antal nagyszerű épülete, a volt SZOT Székház, illetve a Rónai Sándor Művelődési Központ reprezentálta. Nézzük meg, hogy mi van ma az egykori színház, illetve koncertterem helyén, ahol volt impozáns előcsarnok, kitűnő akusztikájú előadóterem, tágas ruhatár, és megoldott volt az épület körüli parkolás! Harmadannyi pénzből lehetett volna korszerűsíteni a Rónait, mint amennyibe az átépített Béke mozi került. Csak mert valakik egyszer, így döntöttek. Vagy: miért kellett például a kilencvenes évek elején tengernyinek számító pénzből úgy átépíteni – országos tervpályázat nélkül – a Miskolci Nemzeti Színházat, hogy végleg kikerült onnét a miskolci Művész klub és a miskolci Galéria? (Itt felvetődik a tervező építész felelőssége a döntéshozatalban és a megvalósításban is.) A strandokat is úgy adogatták bérbe, a vízbázisokat is nem egyszer tönkretéve, hogy végül sokan nagyon jól jártak hosszú évekig. Csak a Miskolciaknak nincs még 2011-ben sem egy normális strandja sem…

– Azt ne mondja már, hogy a maga három esztendős főépítészi tevékenysége kizökkentette a miskolci időt és az adekvát helyi demokratikus procedúra után, ebben a városban most már mindig a megfelelő döntés születik majd az épített környezet kérdéseiről.

– Hogy értse: ebben a városban, több mint harminc év után, én voltam az első praktizáló építész előélettel rendelkező ember a főépítészi hivatalban. Egy teljesen súlytalan hivatalt örököltem. Ezt az új szemléletet, a menet közben kialakított, az előbbiekben taglalt új működési elveket kellett például az Integrált Városfejlesztési Stratégia szolgálatába állítani úgy, hogy amikor főépítész lettem a program tulajdonképpen már elkezdődött, most amikor meg már nem vagyok az, a dolog még korántsem fejeződött be.

– Ha jól értem magát, ez a fajta főépítészi működés sok tekintetben arról szól, hogy a saját, elsősorban építész szakmai tapasztalatait és városfejlesztési elképzeléseit hogyan tudja valaki egy másfajta közegben, méghozzá a helyi politika közegében érvényesíteni. Mit mondjak? Nem irigylésre méltó helyzet.

– Pedig Sopronban, Debrecenben, Pécsett és még lehetne folytatni a sort, van arra példa, hogy ez a másfajta zsűrizés és a másfajta gyakorlat igenis működik. Engem a politikusok nem tegeztek a Városházán.”Fehér egérként”, jobb híján, Főépítész úrnak szólítottak. A tervtanács üléseiről pedig 2007 óta hangfelvételek készültek, hogy itt még véletlenül se lehessen utólag mellébeszélni.

– És most mi lesz magával? Elmegy Sopronba, vagy Hajdúszoboszlóra, ahol egyébként éppen most épít egy négy csillagos Wellnes szállodát?

– Nem, maradok Miskolcon – közel harminc éves szakmai praxisom mellett, minden a városhoz köt… és ahogy eddig, ezután is ott építek majd, ahol megtisztelnek a bizalommal. Számos megkezdett projektet jegyzek. Ezek sorsa azonban az elkövetkezendő idők gazdasági – pénzügyi feltételeinek a függvénye. Mindenekelőtt be kell fejezni a városháza rekonstrukcióját, 4 ezer m2 új és 6 ezer m2 felújított irodai kapacitással. Mindez a városnak az összköltség 15 százalékába, azaz az önerőbe kerül. Ami még így is sok pénz: 240 millió forint. A többi, azaz 1.36 milliárd forint viszont uniós forrás. Könnyen kilehet számolni: egy négyzetméter 160 ezer forintból épül. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Miskolc szinte az egyetlen magyar város, ahol nem épült Városháza. ( Ellentétben például Szegeddel, Győrrel, vagy éppen Szabadkával, de még lehetne folytatni a sort…) A XIX. század második felében, a város fejlődése következtében, valamint a törvényhatósági jogú város cím elnyerése után, a dísztermet magába foglaló épületet jobb híján, a szomszédos gangos bérházakkal bővítették. Ide értendő, a Városház tér emblematikus saroképülete is, amely eredetileg szintén bérháznak épült. Csak összehasonlításképpen: az árvízi házak újjáépítési költsége négyzetméterenként körülbelül 250 ezer forintot tesz ki, az uniós pályázatok műemlék-felújítási tarifája pedig 350 ezer forint. Igazán nem akarok további összehasonlítgatásokba bocsátkozni, de itt, akár Miskolc belvárosában is, néhány száz méteren belül lehetne hozni az elrettentő példákat arról, hogy a közpénzek négyzetméter arányosan miképpen is hasznosultak az elmúlt években. De tudja mit? Inkább hagyjuk.

– Megnéztem az új ovális irodát, ahol a mindenkori miskolci polgármester fogja majd fogadni a hazai és külföldi vendégeket. A berlini Reichstag jutott eszembe, a réginek és az új konstrukciónak a találkozása, funkcionális egybeforrasztása. Ami talán egy történelmi belvárosban adódik is. Legalábbis jobb helyeken, például Európában.

– Nagyon örülnék, ha az új Városháza belső udvarait egykori miskolci polgármesterekről neveznék el.

(balázsi)