Mocskos szájú, agyonplasztikázott részeg picsák, és ostoba , öntelt, bájgúnár faszik uralják a terepet az országban. A keritévék és a bulvársajtó pedig gondoskodik arról, hogy ezek a szerencsétlenek el is higgyék, hogy ők itten most valami borzasztó fontosat csinálnak. Ezért válaszol minden második óvódás a „mi szeretnél lenni?” kérdésre így: Celeb!
Már csak hajlott hátú kortársaim emlékezhetnek rá, amikor az ország egyetlen tévécsatornája (akkor is MTV- nek nevezték, csak mivel hivatalosan népköztársaság voltunk, nem tették mellé a királyi előtagot) előtt a dögunalmas ipari és mezőgazdasági riportokat ellensúlyozva parázs vetélkedőkkel szórakoztatták a lakosságot. Ez volt a Táncdalfesztivál, Ki-Mit-Tud, Ki-Miben- Tudós, Riporter kerestetik időszaka, sőt, ötvenen alul nem hiszik el, de még a Ki-Minek – Mestere elnevezésű műsor is milliókat ültetett tévé elé, ahol olyan izgalmas dolgokat láthattunk, hogy Kovács Pisti hegeszt jobban, vagy Neunbauer Cs. Oszkár, netán Horváth Gizi forgatja jobban a habverőt, vagy Babos Juli? Ne tessék kacarászni, komoly dolgok voltak ezek. Komoly verseny, komoly kihívás, komoly feladatok a legkomolyabb díjazással. A győztesek nem kevesebbet kaptak, mint hogy elutazhattak a VIT-re, (Világ Ifjúsági Találkozó), ami nem volt egyéb, mint a szocialista berendezkedésű országok egymás közötti közös kuplerája, ezért Ausztria kivételével nem szerepelt a helyszínek között egyetlen Nyugati ország sem. Budapesten, Moszkvában, Szófiában, Varsóban, Prágában, Bukarestben találkoztak a fiatalok egy kis hetyepetyére, amikor némileg többet is megengedtek a résztvevőknek, mint amúgy otthon. Jómagam, miután az elvtársak szerint nem voltam arra méltó, – szigorúan magánúton a haverokkal – a Berlini banzájon tettem tiszteletemet ’73-n, és mit ne mondjak, hát csuda dolgok történtek meg velem… A legaranyosabb sztorim a híres Alexanderplatzon lévő világórához kötődik, amikor Demjén Rózsival és Somló Tomival összekapaszkodva üvöltöttük a berlini éjszakába a fesztivál jelmondatát, némileg kifordítva. Már nem emlékszem pontosan az első részre, azt hiszem béke, barátság meg antiimperialista valami volt , a vége viszont biztos „szolidaritét” volt, amit Rózsi, jó költőhöz méltóan azonnal „szexualitétté” módosított. A végén már az egész tábor ezt harsogta, a németek meg nem értették, miért ömlik minden magyar szeméből könny a röhögéstől. Ez a történet csak azért érdekes, mert Demjén és Somló már akkor is befutott sztárnak számított itthon és külföldön, de egy percet sem haboztak elvegyülni köztünk, egyszerű hétköznapi srácok között. Ugyanolyanok voltak, mint mi. Ehhez képest elnézem a mai „tehetségkutató”-l, „reality show”-k kilépőket, ahogy egy csapásra megváltoznak, mega-gigasztárnak gondolva magukat pofátlanul nyilatkozzák, hogy a 25 milkás fődíj, meg a havi hat millió forintos gázsi az „énekeseknek” nem is olyan sok. Hát a jó durva édesanyátok hátsó alakzatát, kedves gyerekeim. Meg azoknak, akik elhitetik ezekkel a szerencsétlen kölkökkel, hogy már mindent tudnak. Majd akkor fogjátok megtudni az igazságot, amikor visszaestek az anyaföldre. Demjén és Somló dalait évtizedek múlva is énekelni fogják, de ki fog rátok emlékezni? Senki.