Utólagosan láttam a tévéműsorban, hogy  adták a tévében azt a filmet, amit az egyik legértékesebb munkának vélek ebben a műfajban, lekörözve néhány Tarr Bála remekművet is. Sára Sanyi rendezte… talán valamikor a hatvanas években készült, Földobott kő a címe, ha jól emlékszem… pedig az elmúlt évtizedekben sokszor megnéztem… de a színészagy felvesz s töröl, ha nincs szüksége az adott információra. A kommunizmus bűneinek emléknapján adták. Nem tudni miért pont ezt… de legyen a műsorpolitika dolga. Én inkább a Holnap lesz fácán című, szintén remekművet tettem volna műsorra, ugyanúgy Sárától. Mert az utóbbi filmje erősebben szól az említett problémáról, és rejtetten azt is megjósolta benne, hogy „ezek” előbb-utóbb bukásra lesznek ítélve… de sajnos sosem elítélve, mert nem lesz kommunista nürnberg. De maradjunk a Földobott kőnél: fekete-fehérben ilyen alkotást… ilyen modern szemléletet, ilyen színészeket (Görbe János, Horváth Teri… ki emlékszik már rájuk…)

Ugyanezen a napon volt a Terror Házában, a 44-ben meggyilkolt délvidéki (vajdasági) tízezrekről való megemlékezés. Akiket titó partizánjai mészároltak le. És milyen megfélemlítés követte ezt…! hiszen csak pár falunyira történt mindez a szülőfalumtól, még sem tudott róla senki, sem nagyapám (tudod Barátom, említettem, ő volt a magyar katonatiszt, aki két háborút végigküzdött, Vitézi rangot kapott, de megfosztották tőle), sőt apám sem tudott róla, aki pedig szintén érdeklődött az ottani magyarság sorsa iránt. De ott, a környékünkön nem is volt soha igazi ellenségeskedés a szerbek s magyarok között. Békében éltek/ éltünk egymás mellett, csak sokkal később, a délszláv háború alatt odamenekült szerbekkel volt kisebb-nagyobb veszekedés. Meg egy korábbira emlékszem, de az is inkább kamaszos hevületnek tekinthető, amikor 17 éves koromban, a csantavéri diszkóban meg akart verni egy szerb kamaszgyerek, mert az apám (aki több helyen tanított, így a dusanovói iskolában is előadott magyart a szerbeknek, mint idegen nyelvet, ahol ez a srác iskolába járt.) Szóval, ez a srác nekem esett és meg akart verni, mert hogy édesapám, pár évvel előtte egyest adott neki magyar nyelvből. ” Te géci madzsar!” csapkodott s üvöltött az arcomba, „te géci madzsar!” ( a szerb nyelv nem ismeri az „e” hangzót, sem betűt), de én jó ritmusban hajoltam el ütései elől.

Ez az időszak is elmúlt. Ott is jött (?) megbékélés. Jöjjön el közénk is!

Calvero