A Transgrandcanaria versenyen második lett a 123 távon Németh Csaba miskolci ultramaraton futó, de ott volt egy hobby futó is, a miskolci Nike futóklub tagja, Dapsy Zsoltné Pancsi.
18 fok, jó kis futó idő. Busz vitt a rajthelyre. 1750m magasra. A buszból kiszállva belefagytam a cipőbe, 4 fok. Rajt előtt még láttam Csabit, oda tudtam szaladni és egy útravaló hajrát tudtam mondani 🙂
Rajtnál előre furakodtam, hogy benne legyek a tv-ben 🙂 gondoltam a live közvetítést nézitek 🙂
Rajt jó volt, benne futottam a felhőben, 5km-ig tökéletes volt minden, bár elbőgtem magam, hogy itt vagyok és futom az első maratonomat. Aztán belenyilallt a jobb térdembe. Nem baj, gondoltam, majd elmúlik. Szépen haladtam lefelé a sokszor félelmetes, de gyönyörű terepen. Néhol gyerekfej nagyságú kövek, néhol csúszós, sáros, lekopott sziklák. A térdem egyre jobban jelez. De még bírtam futni ott, ahol a terepviszony megengedte. Hallottam,hogy gyorsan jönnek mögöttem, félreálltam, sötétzöld mezes szakállas pasi, lenéztem a cipőjére, jééé mondom ez Oli, és már kiabáltam is, hogy hajráááá, teli torokból. Visszanézett, észrevett, én meg infarktust kaptam, el ne essen, mert itt levenni a szemet a földről életveszély volt. Aztán eltűnt, amilyen gyorsan jött. A térdem egyre jobban fájt, lefele már nem bírtam futni. Itt már bennem volt 2 Kataflam, de nem hatott. Elértem a 16 km-es frissítőpontot. Úgy köszönt a hangosbemondó, hogy szevasz 🙂 az asztal tele minden jóval, magyar szem ilyet nem szokott látni hazai versenyen. Birsalmasajt, müzli szelet édes és sós, mazsola, banán, csoki, gumicukor, nápolyi, narancs, kifli, szalámi, kóla, energia ital, víz és biztosan pár dolgot kihagytam. Nem kívántam semmit, nagyon jó a gél, amit Olitól rendeltem, félóránként toltam befelé, majd kicsattantam az energiától, csak a térdem miatt káromkodtam Zsoltinak. Indultam is tovább, szerencsére felfelé vezetett az út, akkor nem fájt. Ennyire még sosem örültem a felfelének, nem úgy,mint edzéseken 🙂 Ekkortájt kezdett el először szakadni az eső. Bőrig áztam. Kb a 22. km-nél már nem bírtam futni lefelé csak a kevés vízszintesen, aztán lépni sem bírtam már. Próbáltam hátrafele menni, de az meg veszélyes és nem is valami hatékony. Meg ki is nevettek. Sírtam, nagyon sokat sírtam, miért pont itt, mikor otthon sosem fájt. Miért nem tudom boldogan végigfutni, mikor annyit készültem rá. A 24. km-nél a rendezők szaladtak hozzám, hogy mentőt hívnak. De mondtam I’m OK és sírva mentem tovább. Ha tudom milyen terep vár rám, akkor beszállok a mentőautóba. Eszméletlenül fájt a lábam. Borzalmas terep volt, végig lefele. Kb. 1óra alatt tettem meg 3 km-t, ezalatt eldöntöttem, hogy feladom, nincs értelme halálra kínozni magam. A feladáshoz is nagy erő kell, mentegettem magam. Aztán a következő fél órában megbeszéltem magammal, hogy nem miattam nem tudom végigcsinálni, ha nem fájna a térdem, nagyon jót futottam volna, tökéletes erőnlétben voltam. Majd kicsattantam. Éreztem magamban az erőt, csak nem hajlott a térdem, illetve belehaltam minden lépésbe. Próbáltam telefonálni, de nem volt térerőm. Eldöntöttem, hogy a 33. km-nél lévő frissítő állomáson bepattanok a kocsiba és ennyi volt. Addig végig bőgtem és marcangoltam magam. A lelki fájdalom erősebb volt, mint a testi. Borzalmas lelkiállapotban értem a frissítőpontra, ahol senki nem volt. Nem hittem a szememnek. Eddig mindenhova odajöttek, meg is beszéltük ezt is, mégsincs sehol senki. Már a gélt sem ettem addig, kár belém. Tekeregtem forogtam, senki. Nincs mit tenni, a camel back-et feltöltöttem vízzel, ettem pár gumicukrot, felkaptam egy energia szeletet és könyörögtem, hogy felfelé menjen az út. Mit ad isten, felfelé ment :-)))) jó sokat. Itt már harmadszor áztam el, de nagyon. Megelőztem egy rakás embert. Felfele rendben voltam, csak már kezdtem érezni a bal lábam, mert a jobbot próbáltam tehermentesíteni, amiben már a gerincemig hatolt a fájdalom. Már nem gondoltam semmire, csak mentem, mint egy robot. lefele is. Egyszer csak a földön ki volt írva, hogy 3 km. Na,gondoltam, ezt én már végicsinálom, bármi lesz. Volt még írva többször is valami spanyol szöveg, én azt lefordítottam magamnak, hogy biztosan azt jelenti, hogy „Bajnok vagy! Na,mondom, az vagyok, haladjunk 🙂 aztán 2km írva a földön és a bajnokos szöveg, aztán egy és már láttam a Plaza de la Muzikát, ott volt a befutó. Próbáltam szaladni, de nem ment. De nem sétálhatok át a rajton, összeszedtem magam és vigyort erőltettem a képemre és „berohantam” a célba. Ott egy fotót készítettek és megpróbálták bemondani a nevem, nem sikerült :-))) Végül így csináltam meg. Elmondhatatlanul mérges vagyok a térdemre!