Amikor elindultam a ráckevei Duna-ág felé, még sütött a nap. Egy stégre ültem, s élvezni akartam a természet vadságát és szépségét. De ekkor már beborult. („Már énnékem beborult az ég, elverte a búzámat a jég…” Pályakezdő szerepem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ből, Balázs lett volna, de megfúrt egy kollégám, így csak Viktor lettem benne, a pesti gigerli.) Néztem a lúdbőrző vízfelületet; távolabb hóka fejű szárcsa bukdácsolt, meg pöttyös északi bukó, mely csak télidőben vándorol eddig el… aztán egyszerre, a nádas túloldaláról marhabőgés…! Egy pillanatra azt hittem, Kanadában vagyok; az albertai farmerek, marháikat vizek közelében tartják ridegtartásban… de nem, ez nem marha – ez bölömbika volt! Tisztára úgy szólt, mint egy valódi bika. Amott vadrécecsapat szállt le a vízre; zsizsegve beszélgetnek, csak tudnám, milyen „kacsa” pletykákat mondanak egymásnak… De milyen szépek! Egyetlen emlős sem vetekedhet a madarak szépségével! Pláne a növények növényi üdeségével…! Ha rajtam múlna, az egész világot növényekkel ültetném be; a fák között kolibri madarak szitálnának, színes papagájok karattyolnának… Csak előtte ki kellene irtani minden embert, s állatot. Hogy a Paradicsom előtti állapot megteremtődjön.
A nád töve mellett döglött hal, fehér hasa látszik csak.
Most kormorán száll el felettem. Nagy halrabló az illető, ezért a hetvenes években annyira irtották, hogy majdnem kipusztult Európából. A védettsége után annyira elszaporodott, hogy ma már nagy gondokat okoz a természetben, nem csak a halfogyasztása révén, hanem hogy leszarja az évszázados fűzfákat, és ürüléke annyira erős, hogy előbb-utóbb kiszárad ama ősfa, amit szíveskedett leszarni. És erről a madárról eszembe jutott Gion Nándor barátom, a legnagyobb délvidéki prózaíró. Aki valamikor igazgatóm is volt, valahol a déli végeken… meg egy filmben, mely az ő regényéből készült, főszerepet játszottam: A késdobáló, volt a címe. De ezen kívül több magyar filmet is készítettek Gion regényeiből: Sortűz egy fekete bivalyért; A kárókatonák nem jönnek vissza… és sok más remek filmet. Büszke vagyok rá, hogy ismerhettem és barátomnak tarthattam a pár éve elhunyt Gion Nándort.
Mondom, ahogy a stégen ülve néztem a nagy „halfarkast”, Gion jutott eszembe. Aki annyira ismerte a magyar nyelvet, hogy a kormoránt magyar nevén nevezte: kárókatona. Koltay Gergő, kedves egykori munkatársamnak is javaslom, keresztelje át zenekarát Kormoránról Kárókatonára. Bár a… katonákról, főleg a magas beosztásúakról manapság nem a haza védelme jut eszünkbe, hanem a hazavitel (viszkis dobozban.)