12:07 calvero56Ugye említettem már a Hold iránti vonzódásomat. Vadászleseken órák hosszáig nézem az égen lassan mozgó aranytányért, és néha készetetést érzek, hogy fejemet hátracsapva hosszú vonítást hallassak: ÁÁÁaaauuuúúúúú! Amilyen hangokat Kanadában hallottam hajnalonként, amikor a hűvös ég vöröses bíborba borult, és az őserdő felől megszólaltak a vadászatról hazatérőben lévő farkasok. Hogy én is úgy ordítsak a lesen, mint a farkasok, csakis az tart vissza, hogy akkor elijesztem a vadat.

De volt egy másfajta, mélyebb vonzódásom is a Holdhoz. Ez pedig a holdkórosságom. Amit már valószínűleg régen kinőttem, hiszen közel harminc esztendeje nem jártam álmomban. Gyerekkoromban többször a szüleim hoztak vissza az udvarról, késő éjszaka. Nem is ébresztett föl drága emlékű apám, csak ölébe kapott és vitt vissza az ágyba. Sok évvel később, a hadseregben egy éjjel majdnem lelőtt az éjszakai őrség, amikor a holdfényben ott botorkáltam a körletben, és a „Stoj, ko si?!” (Állj, kivagy?! ) felszólításra sem álltam meg. Utána való nap behívatott a biztonságért felelős százados, és alaposan kikérdezett.
De a legkényesebb helyzetbe ez az eset előtt két évvel kerültem, végzős Színművészetis növendékként. Mielőtt valaki az alábbiak hitelét kétségbe vonná, megemlítem, hogy ennek az esetnek szemtanúja volt Szirtes Gábor színművész, a miskolci színház tagja, szavaim hitelét ő bizonyíthatja.
1979 koranyarán történt, amikor júniusi kánikula olvasztotta a pesti aszfaltot. Aznap lovaglás óránk volt Pintér Tamással, végigvágtáztuk a Pilis lankáit, visszafelé jövet meg is álltunk egy Pilisborosjenői kocsma előtt, a lovakat úgy kötöttük ki a kocsma elé, ahogy a westernekben láttuk. Borosjenő, ahogy a falu nevéből sejthető, valószínűleg egy hajdani Jenőről neveztetett el, aki igen nagy boros volt, ennek emlékére mi is ledöntöttünk néhány pohár bort, s csak utána vittük vissza a lovakat a lovardába.
Akkortájt már nem kollégista voltam. Margit nevű kedvesemnél laktam a Krúdy u. 12. földszinti lakásában. Délután három óra körül értem haza, Margit még dolgozott; saját kulcsom volt, bementem. Az esti előadás előtt pihenni akartam; lezuhanyoztam, s meztelenül lefeküdtem aludni. A vekkert beállítottam hatra, mert a helyszín, ahol a Baál című vizsgaelőadásunkat játszottuk, a közeli Szentkirályi utcában volt. Snitt.
Arra kezdtem ébredezni, hogy vakítóan süt a nap, és valaki üvölt az arcomba. Mint ahogy a távcső lencséjét élesre állítják, úgy tisztult ki előttem a kép. És azt láttam, hogy egy koros, kalapos bácsi áll előttem, és felháborodástól guvadt szemmel üvölt az arcomba: Ez kérem közbotrány!! Értetlenül nézhettem rá, mert még hangosabban üvöltött: Köözbootrááány!! Emlékszem, hogy ezt a szót üvöltötte, és hogy műfogsora volt a bácsinak, ami nem jól illeszkedett az ínyéhez, és a hosszan kitartott „á” hangzó közben összevaccant a fogsora, minek következtében arca a vicsorító totemállatra hasonlított. Ekkor tekintetem lassan levált a bácsiról. Végignéztem magamon, és látta, hogy meztelenül állok a napfényes pesti utcán. Ebben elsőre nem találtam semmi kivetnivalót. De a bácsi továbbra is üvöltött, mint egy farkas, és ettől mély, állati szorongás lett úrrá rajtam. Lassan hátrálni kezdtem, behúzódtam egy sötét kapualjba, ahol egy nyitott szenespince ajtaja sötétlett. Leszaladtam.
Körülbelül ekkor ébredtem fel teljesen. Meztelenül a hűvös pincében. Már tudtam, mi történhetett: az óra csörgésére felkeltem az ágyból, és alva elindultam az előadásra, és bizonyára oda is értem volna, ha a bácsi nem zavar meg ebben.
Rendőrautó szirénája vijjogott, kocsiajtó csapódott. Olyan hangok hallatszottak, mint egy hajtóvadászaton: erre ment, utána…! Ekkor aztán feljöttem a pincéből, s kimentem az utcára. Két tenyeremet az ágyékom elé rakva odamentem a rendőrökhöz, és elmondtam, mi történt: hogy alva jöttem ki a lakásból. A rendőrök hivatalos és szigorú arccal kérték a személyi igazolványom, ami ugyebár elég képtelen kérés egy talpig pucér embertől. Mondtam, hogy nincs nálam. Hol van, kérdezték. Itt, kétsaroknyira, egy lakásban, mondtam. Gyerünk, lássuk, mondták. Eközben egy lakásból negyvenes nő jött oda hozzám, törölközőt csavart a derekamra: Mégse bámulják így magát az emberek!
Két rendőr között, mögöttem a nővel, derekamon lila törölközővel elindultunk a lakás felé, ahol a látvány engem igazolt: az ajtó tárva volt. Bementünk, a fürdőszobából saját törölközőt hoztam, a nőét köszönettel visszaadtam, ő azt mondta, ugyan, semmiség, szívesen máskor is, és csak állt ott, kezében a visszakapott törölközővel, és nézett rám kacér mosollyal. A rendőrök felvették az adataimat: neve, anyja neve, született. Mikor a foglakozásomra került sor, mondtam, hogy főiskolás. Milyen szakon, kérdezték. Színész szakon, voltam kénytelen bevallani, számolva azzal, hogy eddigi szavaim hitelüket vesztik, és ismét a beteges exhibicionizmus gyanújába kerülök.
Miután a rendőrök fejcsóválva elmentek, és enyhe sóhajjal a nő is kilépett a lakásból, sietve felöltöztem, mert láttam, hogy mindjárt fél hét, pár perc múlva eső csöngetés. A helyszín felé közeledve azt láttam, hogy minden szereplő röhögve áll az ablakban. Mikor bementem, Szirtes Gabi komoly, csodálkozó arccal hozzám lépett, s azt kérdezte: Calvero, te ruhában??
Mindezt csak azért mesélem el, mert: 1. nem csak éjszaka jár az alvajáró, de fényes nappal is, mert a Hold akkor is ott van felettünk, ha nem látjuk. 2. Szeretem a Holdat.
Luna neveletlen gyermeke vagyok.
Calvero