A most elhunyt Komlós Juci pályakezdésének fontos helyszíne volt Miskolc, ahol férje, Földessy Géza igazgatása alatt játszott 1941-49 között: a szubrett szerepkörből kilépve itt vált sokoldalú prózai színésznővé. Ahogy a Színházi Élet fogalmazott:” ez a kislány arra használja fel a vidéki ekhózást, hogy átnyergeljen észrevétlenül prózára.(…) íme, a miskolci sajtó is így ír róla nagy kéthasábos címmel: ….nem sikerült soha az országban elfogadhatóan utánozni Bajort. Itt Miskolcon mégis valami egészen különleges dolog történt. Ásvayné szerepébe beugrott egy kis fiatal szubrett, alig múlt húszéves és -csodát csinált.”
A múzeumunk gyűjteményében található fotókkal és a művésznő miskolci éveiről szóló vallomásával emlékezünk a Nemzet színészére:
„Csodálatos időszak volt, nagyszerű szerepeket játszhattam el. A Három grácia felejthetetlen élmény. Azért is emlékezetes a számomra, mert a rendezésben egy óriási kötélen lógó hintába ültettek, ami kilengett egészen a nézőtér fölé. Játszottam operettet, de már prózai szerepeket is kaptam. Emlékezetes a Bolond Ásvayné, a Tábornokné, az Egy nap a világ és még sokáig sorolhatnám. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor a kedves férjem, Földessy elment tanulmányútra Münchenbe, ahonnan elfelejtett visszajönni. Persze se én, se más nem sejthette előre. Így távolléte alatt engem neveztek ki a színház élére. Három hónapig tartott az igazgatóságom, mert feljelentették a férjemet mint disszidenst. Ez a Rákosi érában történt. A feljelentés után alakult egy ötös bizottság, lefoglalták a lakásomat, elvették a tapolcai kisházunkat, még, a ruháinkat is elvitték. Igy kellett eljönnöm akkor Miskolcról a hároméves kislányommal, Margitkámmal.
Most előkerül egy pár megsárgult plakát.
– Ezeket a Miskolci Színészműzeumnak kerestem elő. Remélem, megkapják és használni is fogják – nézett rám huncut mosollyal az arcán, amely mindaddig ott bujkált a szája körül, míg ígéretet nem tettem a plakátok átadására.
– Miskolci tevékenykedésem idején és később is rengeteg rajongói levelet kaptam. Ezek zömét a mai napig őrzöm. Van köztük egy a szívemhez nagyon közelálló. Egy fiatal tanítónő az udvarlójával látott egy darabban, már nem is emlékszem, melyikben. Sok évvel később azt írta, hogy nekem köszönheti az élete nagy szerelmét. A levelében elmesélte, hogy a játékom közben egy megható pillanatban ránézett partnerére, és legnagyobb döbbenetére azt látta, hogy az a nagy darab, beképzelt férfi könnyezik Akkor szeretett bele. Már nagymama korú volt, amikor tollat ragadott, de úgy érezte, hogy meg kell köszönnie nekem azt az előaclást. Hát ezért érdemes élni. Ezek azok a pillanatok, amelyek erőt adnak egy színésznek.
Sok dolog megtörtént velem Miskolcon, van mire visszaemlékeznem. Nehéz időket is átéltem. A városban már elterjedt a hír, csak én még nem tudtam róla, hogy nem játszhatom tovább. A Kaméliás hölgy előadásán március 19-én történt. (1944., német megszállás – a szerk..) Felmentem a színpadra, és nem tudtam megszólalni, mert csak tapsoltak, tapsoltak, tapsoltak. Hihetetlen, hogy színészként ez megadatott nekem. Átélhettem a nézők érzéseit, indulatait. Akkor is, amikor Nyilas Misi szerepét játszottam és mondtam a monológomat, hogy nem akarok emberek közé menni, nem akarok debreceni diák lenni, mert az emberek rosszak, és édesanyám azt mondta, „légy jó, légy jó mindhalálig”. Mikor ezeket elmondtam, úgy éreztem, mintha a közönség fogta volna a kezemet, hogy össze ne omoljak.
Zsidótörvények, bujkálások, feljelentések. Előfordult, hogy a feljelentőjével volt kénytelen hősszerelmest játszani, de ezt a szerepet is tökéletesen megoldotta.”
A beszélgetést múzeumunk felkérésére Trnavecz Adrienne készítette. Az interjú teljes terjedelmében a Miskolci Tükör 2004. márciusi számában olvasható.