És mond, Berci, onnan a magasból  is tényleg olyan kerek a Föld, mint amilyen a képeken? – ezt a rendkívül okos és izgalmas kérdést a némileg alkohol közeli állapotban lévő Dévényi Tibi (akkor még nem bácsi) tette fel az első magyar űrhajósnak a ’83-as pusztavacsi békefesztiválon. Nem fogják elhinni: a kissé ingatag léptekkel mikrofonhoz lépő Farkas Bertalan igennel válaszolt. A százezres tömeg meg egyemberként röhögött.
A napokban volt ötven éve, hogy az (állítólag) első űrhajós, Jurij Gagarin, – aki nem tévesztendő össze a margarinnal, és semmi köze sincs a botrányairól elhíresült popsztár, Lady Gagához  – a Szovjetunió hőse alig több, mint més fél óra alatt körülrepülte a Földet, és az utazás során technikai gigszerek ellenére viszonylag simán leszállt valahol a semmi közepén. Baromi nagy tett volt ez. Akkora, hogy Jurijt, miután kellőképpen megünepelték, kitüntették, előléptették, körbehordozták a béketábor összes országában soha többé nem engedték űrhajók közelébe. A nagy óvatosságnak aztán az lett a vége, hogy – máig tisztázatlan körülmények között – lezuhant egy vadászrepülővel. Mindez azonban nem nem befolyásolta a Csillagprogramnak nevezett projekt előkészületeit, mely során a szovjet kozmonauták után sor kerülhetett a szocialista berendezkedésű országokból toborzott pilóták űrrepülésére is. Ránk 1980- ban került sor, mikor egy dizájnra is figyelő tudatos válogatási elv (az illető külsőleg legyen olyan „igazi magyaros”) végén Farkas Bertalan és Magyari Béla közül a korabeli pletykák szerint azért előbbi kapott startengedélyt, mert vetélytársa már túl magyaros volt. Nevében feltétlenül. A helyzet pikantériájára, és a mindvégig meglévő bizonytalanságra remek példa, hogy mindkettőjükről elkészült, és közintézményekbe kiszállításra került az a poszter amely semmiben sem különbözött egymástól, csupán az egyikről Bertalan, a másikról Béla mosolygott ránk. Elvégre, sose lehet tudni. Tehát, az Ország Bercije lett a befutó, ő repült, (szovjet partnere, a furcsa nyelvi asszociációkra alkalmas nevű Kubászov volt) aratta le a babért, hordozta évekig tenyerén az ország, hasonlóan Gagarinhoz. Magyari pedig maradt aki volt, precízen mondva, kiképzett űrhajós. Évekig elhúzódó országjáró körútja során Farkas űrhajós 1983 augusztus elején Pusztavacsra, az ország mértani középpontjára látogatott, ahol az éppen zajló Békefesztivál egyik díszvendége volt, és ekkor hangzott el a bevezetőben leírt rövid, ám de velőtlen párbeszéd. Ki ne felejtsük a fesztivál másik díszvendégét, a demokrácia védelmében elévülhetetlen szerepet játszó Hruscsov, Castro, Allende, Kádár elvtársak és kakukktojásként Angela Davis polgártársnő társaságában Lenin békedíjas Romes Chandrát sem, aki abban az időben a Béke világtanács elnöke volt. Chandrát, gondolom a demokrácia és szabadság szellemében, még űrhajósunktól is jobban óvták, százméteres körben nem lehetett a közelébe menni, ami röhejes volt egy békefesztiválnak nevezett eseményen. Aki megpróbálta, az könnyen kaphatott néhányat a Kádár kolbászból (fiatalabbaknak, ez volt a gumibot, a sündőrök korabeli viperája). Közben ezerrel tombolt a rock, egymást váltották a zenekarok, és a kutyát sem érdekelte, hogy két produkció között a nem kizárólagosan örömtől ittas politikusokkal és a végén magával, a Földre szállott Bercivel (akit először Farkas elvtársként konferált be a túlbuzgó szpíker) próbált meg „beszélgetni”. PÉÉÉÉMOBIIIILL – üvöltötte a kemény mag két napon át, és ezt csak arra az időre függesztette fel, amíg Dévényi, vagy B.Tóth műsorvezetők időközönként közéjük szórták a szponzor által biztosított csokoládéba rejtett túrót. Utólagosan visszatekintve, mint egykori fellépő-résztvevő, azt mondom: bizony, egy nagy túró volt ez, csak nem békefesztivál. Az agonizáló szocializmus utolsó kísérlete az emberek sikertelen visszahódítására. Akkor még „csak” , ha másképp nem megy alapon, gumibottal, rákövetkező évben már vízágyúval. Aztán vége lett a fesztiválozásnak, meg a rendszernek is.