Előzmény: edzések, mentalitás , állóképesség

Verseny: a háttér, a tudósítás a versenyről, a tempó, frissítések, a közérzet, „a holtpont vagy mi”
Egyebek:utazás, szállás, evés, apróságok

Előzmény
2009 szeptemberében kezdtem a csapattal, a Nike Miskolci Futóklubbal edzeni. Heti kettő edzésen vettem részt és igazából ez azóta is így maradt. Ennyire van időm. A futással két célom van az egyik a fontosabb, hogy a fizikális kondíciómat megtartsam, a hétköznapi akadályokat így könnyebb venni, a másik egy maraton lefutása 2014-szeptemberéig.
Az az igazság, ahogy napról napra teszem a lépéseket egyre közelebbi a futócélom és ezt jó érezni. A heti két edzés, ami 20-30 km körüli futást jelent, még kevésnek tartom egy a maratonhoz. Azt még dédelgetem, misztifikálom. A maratont olyan dolognak tartom, amit egy férfinak az életében teljesítenie kell legalább egyszer.
De nem is ugrok úgy neki a maratonnak, hogy nem vagyok rá felkészülve fizikálisan és mentálisan sem. A tavalyi célom, amit el is értem a félmaraton volt, lefutottam hegyen és síkon is. Az idén igazából az a célom, hogy stabilan le tudjam futni és esetleg az időn javítsak.
A Hanák Kolos túra úgy jött a képbe, hogy korábban nem sikerült szintidőre teljesíteni különböző sérülések miatt és már szerettem volna magamat legyőzni.
Az őszi, a téli és most a tavaszi edzések is jól sikerültek és a külső megerősítés is megvolt ahhoz, hogy belevágjak és kipipáljam végre ezt a versenyt is. Írom ezt úgy, hogy nagyon tisztelem a hegyet.

A verseny
Az estét már Mátrafüreden töltöttem, gondoltam így nem kell korán felkelnem. Péntek délután 5-kor ettem utoljára. Sajnos az éjszaka nem aludtam túl jól. Jellemző malőr…Új ágy első nap nem kényelmes.
Szombaton reggel már 6-kor fent voltam. Na, épp azért mentem egy nappal korábban, hogy sokáig tudjak aludni. 🙂
A 3 szelet vajas, szalámis, sajtos kenyérből álló reggelim után fél órával elindultam a starthoz, ahol igen cudar idő fogadott. Olyan, ami el akarja riasztani az embert. Fújt a szél és a napocskából még semmi nem látszott.

Le a Kékesről az első ellenőrző pontig:
A startnál tumultus. 8:31-kor elrajtoltam, de még mielőtt lezúdultam volna a Kékesről készítettünk néhány fényképet. Így igazából 8:35-kor indultam.
Az eleje az elég szörnyű volt, bemelegítésként minden koncentrációmmal azon voltam, hogy ki ne törjem a lábam. Kövek és gyökerek a meredek hegyoldalon és mindemellett egy csomó ember. El is csúsztak páran mellettem a nagyobb súlyú, az idősebb és a női túrázók közül.
Az első ellenőrző pontig nagy tömeg volt, szó szerint kerülgettem az embereket, mert kocogni próbáltam, de az első emelkedőn is bele kellett gyalogolni vagy 50 métert. Igazából még nem találtam magam. Az első ellenőrző ponton semmi frissítő nem volt. Viccesen a két bácsi pálinkát ajánlott frissítőként, amikor kérdeztem őket…

Útban Galyatetőre, a második ellenőrző pontig (9,7 km)
Még mindig nem passzolt minden. Ideges voltam amiatt, hogy nem úgy érzem magam, ahogy terveztem, meg az is zavart, hogy kialvatlan vagyok. A hasam mocorgott és még nem élveztem a futást bár az idő javult a nap már fent volt, csak a szél fújt. A kilátás néhány helyen nagyon pazar volt, ott egy-egy pillanatra megálltam és próbáltam rögzíteni az agyamban, mert hogy fényképezőt nem vittem magammal. Igazából egy energiaszeleten kívül semmi nem volt nálam.
Galyatető előtt a völgyben végre volt frissítés. Csak az olyan volt, mintha nem lett volna. Valami szörpféle volt kitéve és szódavizet lehetett hozzá nyomni. Ittam egy pohárral, mert már szomjas voltam. De aztán mikor haladtam felfelé a hegyen, hányingerem lett attól a „folyadéktól”, amit frissítésként adtak.
Fent a második ellenőrző állomáson várt a „technikai asszisztensem”, akitől kaptam végre normális frissítést: vizet és banánt. Az eredeti terv az volt, hogy az ellenőrző pontoknál kapok majd saját frissítést és így nem kell magammal cipelnem semmit. A Tamástól kapott hátizsákra sem volt igazából szükség, de azért be volt készítve minden eshetőségre számítva, mert Mátrakeresztes után (23km) nem tudhattam előre mire számíthatok.

Galyatetőtől a harmadik ellenőrző pontig: a Vöröskői kilátóig (14,8 km)
Végre, Galyatetőnél mintha kicseréltek volna, elkezdett jól esni a futás. Volt egy futótárs kb egy kilométeren át akivel megbeszéltük, hogy szerinte sem volt jó ötlet szódavizet adni frissítésként.
Aztán utolért egy „mátrabérces” ismerőse, akivel elkezdtünk hárman futni csapatban. Nagyon jól ment a futás. Sőt, volt olyan rész, ahol én mentem elől és így érkeztünk meg a mátraszentlászlói frissítő állomásig, ahol fantasztikus, meleg, cukros teát adtak. Nagyon jól esett. Igazából, aki elölment, annak a fő feladata a lassabb túrázóknak való szólogatás volt: „jobbról”, vagy épp „balról”. Így futottunk Vöröskőig.

Vöröskőtől Ágasvárig (19,4km)
Vöröskőtől aztán az egyik társunkat elhagytuk, mert már korábban is görcsölt a lába és ketten kocogtunk tovább, beszélgetve és sok embert előzgetve. Az Ágasvári hegyoldalig együtt haladtunk, aztán én ott lemaradtam. Emlékeimben ez a hegy megszépült. Itt kígyózva haladt fel a sor. Futni nem lehetett csak gyorsabban gyalogolni. Nagyon durva volt. A pulzusom itt ment fel először úgy, hogy hallottam a szívem dobogását. Ez a rész rendesen kivett belőlem. Ágasváron mindig süt a Nap és nagyon meleg van, amikor ott vagyok, így volt ez most is. A csúcson egy rövid 2 mp-es pihenőt tartottam, lenéztem és már indultam is tovább. Amilyen meredek volt felfelé, ugyanolyan meredek volt lefelé, kb. olyan, mint a Kékesről le.

Irány Mátrakeresztes (22,7 km)
Aztán ahogy leértem, éreztem (a hegy aljában), hogy az ott lévő kocsmában vennem kell valami italt. Pihentem egy kicsit, megettem az egyik energiaszeletet és vettem is 2 db félliteres gatorade-t. Az egyik szinte azonnal lecsúszott. A másikat vittem magammal, mert akkor már nagyon jó idő volt és csorgott a veríték rólam. Ahol lehetett futottam a tempómat, nagyon jól ment. 12 óra 13-ra megérkeztem Mátrakeresztesre. A technikai asszisztensem adott száraz felső ruhát, vizet, banánt és egy energiaszeletet is. Jól éreztem magam. Aztán két perc pihenő után áthaladtam az ellenőrző ponton.

Útban a Muzsla felé (28,6 km)
Végül is amellett döntöttem, hogy elég lesz fél liter gatorade és egy energiaszelet az utolsó etapra, így nem vittem a hátizsákot és semmi más táskát magammal. Sajnos itt nem volt már futótársam, egyedül mentem és egyre több zombiszerűséggel kezdtem találkozni. Nálam is jelentkezett a fáradtság, ennyihez fizikálisan nem voltam hozzászokva. Sok-sok meredek volt, ahol hallottam a pulzusomat.
A Muzslát (az utolsó ellenőrző pont) nagyon tisztelem. Itt adtam fel korábban az achillesz gyulladásom miatt. A banánt megettem és kortyolgattam a folyadékot. Az emelkedőket gyalogoltam, spóroltam az erőmmel, a vízszinteseket kocogtam. Itt már nem előzgették egymást az emberek, a gyorsak már elmentek, a küzdők meg beálltak a sorba.
A Nyikom-nyeregnél (26,4 km) megálltam a cipőmből kivenni a kavicsokat, meg földet, mert már zavart. Aztán ahogy lehajoltam, megijedtem, mert görcsbe rándult a combom. Inkább a földre ülve vettem le a cipőmet meg a zoknimat is, mert abban is volt már föld. Gondolom a domboldalakról való lejövetkor ment bele. A görcs csak egy pillanatig tartott, a hirtelen mozdulattól lehetett.
Aztán gyalog fel a Muzslára. Itt jött el szerintem a holtpont nálam. Amíg fel nem értem, csak a következő 20 méterre gondoltam. Felértem és láttam a pecsételés után, hogy nincs frissítés.
Nem álltam meg. Majszolgattam az energiaszeletem utolsó negyedét és próbáltam beosztani azt a másfél deci gatorade-t, ami megmaradt. Az energiaszeletet már nagyon nem kívántam, egész nap ezt ettem, de tudtam muszáj enni, hogy legyen „kraft”.
A Muzsla egyébként egy nagyon ravasz hegy, mert az alján a Nyikom-nyeregnél nem látod, hogy hol a teteje és amikor már azt hiszed fent vagy, még van két hegy, amire fel kell másznod.

Szurdokpüspöki: a cél felé (35,6 km)
Kicsivel a Muzslánál lévő ellenőrzőpont után még tartott a holtpontszerűség („Mikor lesz ennek már vége?”). De akármerre néztem nem láttam biztató tekinteteket, inkább szenvedő, elgyötört arcokat. Aztán elmúlt a rossz érzés és a vízszinteseket elkezdtem lassan kocogni. A lejtők eleinte nem estek jól. Utolértem két gyalogló futóruhás srácot, akik szintén a vízszinteseket kocogták csak. Beálltam utánuk és így kényelmesebb is volt a haladás. Az utolsó nagyobb emelkedő után egy szép kis csapat („vonat”) jött így össze. Itt már a tájat nem élveztem. Monotonon azon járt az agyam, hogy egyenletesen lélegezzek, minimális erőkifejtéssel haladjak a cél felé. Még vagy hat kilométer volt hátra.
Kb nyolcan kocogtunk egymás után. Jó érzés volt így futni, mert láttam, hogy mindenki kb annyira bírja, mint én. Mindig más ment előre. Aztán az egyik srác kiesett, mert elszámította magát. Kapott csokit és megállt megenni. Nem nézett ki biztatóan.
Megittam az utolsó korty frissítőmet is és már nem volt semmi folyadék nálam. Ez a tudat kezdett zavarni, de a közérzetem a cél közeledtével egyre jobb lett.
A gyaloglókat kerülgettük egymás után. Sokkal nehezebb volt, mint az elején. Aztán a patak előtti utolsó köves domboldal következett, ami nem esett jól. A csapatunk eddigre szétesett, lemaradtak a többiek. Én egy leányzó után mentem, aki jó tempót diktált. Még volt egy rövid felfelé a pataktól, amit nagyon nem kívántam már, innen dacból futottam.
Már csak kb. egy kilométer volt a célig és a szőlőlugasok mellett futottunk. Ott már nagyon szomjas voltam és kértem két gyaloglótól egy korty folyadékot. Citromos vizet adtak. Jó volt.
Az utolsó pár száz méteren, ahol körös körül borospincék voltak, valami pincefesztivál zajlott. Jó illatokat éreztem, sokan biztatták a finiselőket, sőt egy „kékkútnál” egy kislány műanyagpohárból vizet osztott. Itt már nyugodt voltam ismét.
A célba, amikor beérkeztem a technikai asszisztensem első szavai ezek voltak: Gratulálok, de késtél! Ekkor átpörgött az elmúlt két órának a történése és elnevettem magam.
Sikerült! Pecsételtek, átvettem a kis zárócsomagot és mentem nyújtani, meg enni és inni.

Megjegyzések és amit legközelebb másként csinálnék:
Kevés frissítő pont, Mátrakeresztes után egy sincs! A végére több folyadékot viszek.
A kemény terepek az idő múltával megszépülnek, nem tűnnek olyan durvának, de valójában azok maradnak, nem szabad elfelejteni.