Miután senki nem merte eddig megtenni, kimondom hát én: a hivatalosan nem létező cigánybűnözés, még a sokak által dicsőített Kádár diktatúra idején kezdődött! Bizony. És ha az elvtársak nem a „másképp gondolkodókkal” lettek volna elfoglalva, akkor ma nem tartanánk ott, ahol, és fogalmunk sem lenne arról, merre van Gyöngyöspata.

 

Mint minden, ötvenes-hatvanas években felnőtt gyerek, sokáig elhittem a pártpropaganda doktrínáját, jelesül, a különböző kultúrákban (már, amit annak lehet nevezni) élők békés egymás mellett élését. Majd egy soha el nem felejthető napon megtanultam, hogy mindez csak időnként, és bizonyos értelmi, morális, etikai szint felett érvényes. Mert, hogy ki ne felejtsem a lényeget, 1966 nyarán csaknem agyonvertek egy, – most kell visszafogni magam – tehát, egy azonos népcsoportból származó banda tagjai. Foci VB-t rendeztek abban az évben, Angliában. Tudják, akkor volt Albert, Bene, és a torna legszebb gólját magáénak tudó – cigányságát sosem tagadó – Farkas Jancsi nagy éve, evidens volt hát, hogy minden srác focizott, mint én is. Éppen edzésről jöttem a Munkás pályáról hazafelé, lassan, bandukolva, keresztül a parkon, hiszen mi bajom történhetne? Gondolataim messze jártak, talán épp bombagólt lőttem képzeletben, valamelyik nagy stadionban, amikor hirtelen rám ordítottak: Állj meg, rohadt magyar, vagy kiszúrlak, mint a biciklikereket! Mire feleszméltem, vagy egy tucat, vérben forgó szemű, késsel, ólmosbottal felszerelt cigánygyerek vett körül, nem hagyva kétséget a felől, hogy – ha csak nem történik valami csoda – itt most valami borzalmas dolog fog történni velem. Életemben először tapasztaltam meg a kiszolgáltatottság, érzését, azt, hogy néhány méterre a délutáni csúcsforgalomban emberektől zsúfolt Görgey utcától senki sincs, aki megvédene. Ott álltam, a Népkert szélén, pár méterre a házunktól, és tehetetlenül konstatáltam, hogy túsz vagyok saját hazámban. Ide-oda lökdöstek, kaptam egy párat a szemem alá, többször gyomorszájon vágtak, térden rúgtak, egy csurgó orrú, mindegyikük közül a legmocskosabb kinézetű purdé pedig lapos elemet dugott a nyelvemhez, és röhögött, amikor felszisszentem a fájdalomtól. A fizikai megfélemlítés után következett a verbális erőszak.
– Mi van, he, parasztgyerek, ízlik? Oszt píz, van nálad, geci? Nem volt, erre megint kaptam néhányat. Az egész nem tartott tovább pár percnél, végül „nagylelkűen” csak a labdámat szúrták ki bosszúból, és „legközelebb többet kapol, ha megtanálkozunk” felkiáltással úgy tűntek el, ahogy jöttek. Én meg ott maradtam, egyedül, kiszúrt labdával, könnyes szemmel, tehetetlen dühhel a szívemben, és azóta is összeszorul a torkom, amikor ama bizonyos ülőpad előtt visz el az utam. Nem, nem félelemből. Emlékezésül, hogy sose felejtsem el azt a keserves délutánt, amikor mindhiába vártam segítségre, de senki sem jött, rendőr főleg nem. Furcsa dolog ez a félelem. Azt mondják, a kutya, a kígyó (és 2006 ősze óta a vipera) is félelmében mar, ezért támad. És az ember, tessék már megmondani nekem, miért? Mindenki fél? Akkor nagyon nagy baj van. Vagy, ha ez a mostani, már-már polgárháborús hangulat egy mesterségesen felturbózott összeesküvés-elmélet (és gyakorlat) része, akkor még nagyobb. Egyébként, csak hogy tudják: ismereteim szerint az engem kis híján meglincselő társaság szinte valamennyi tagja megjárta, vagy ma is lakója valamelyik BV intézetnek – ennyit arról, ami nincs, és ha már börtön, álljon itt egy nem is olyan régi emlék. Riport kapcsán a Miskolci Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetben jártam, ahol a beléptetési procedúra után egy vészcsengőt helyeztek rám, ” ha meg találnák támadni” felkiáltással. Tetszenek érteni. Egy fegyintézetben is félni kell. Nincs tovább. Rabok leszünk, vagy rabok?!