A magyar bírói gyakorlatban , az ország sorsát meghatározó nagy jelentőségű ügyekben, két homlokegyenest ellenkező magatartás ütközik. Egyáltalán nem attól függ a bíráskodás minősége, hogy az ítélkező elmúlt-e már 62 éves. Az igazi különbség, hogy meri-e a bíró elemezni az elé került ügyek teljes társadalmi környezetét, vagy inkább vaknak tetteti magát.

Lévai Zsolt bíró az Egri Városi Bíróságon úgy döntött, szabadlábra helyezi a Gyöngyöspatáról április 22-én, pénteken elvitt véderősöket. Ítéletét azzal indokolta, hogy „a kirívóan közösségellenes magatartás megvalósításához nem elég a terepszínű ruha, azt csak aktív, provokatív, kötekedő magatartással lehet megvalósítani, a rendőri jelentések sem utalnak azonban arra, hogy az őrizetbe vettek bárkit is megfenyegettek volna.” A rendőrség fellebbezett, mivel álláspontjuk szerint a Véderő tagjai riadalmat és félelmet keltettek a helyi romák körében, s ezzel megvalósították a szabálysértést.

Ez az ítélet nem vette figyelembe azt, ami hónapok óta Gyöngyöspatán történik. A bíró nem tekinti fenyegetésnek, ha egy magyar településen bárki, aki cigánynak látszik, hetekig-hónapokig két-három markos, fekete egyenruhás kísérőre számíthat, bárhova megy, sőt, olykor még a háza környékén is. A bíró nem foglalkozott azokkal a segélykiáltásokkal, amelyek arról a településről érkeztek. Mivel bizonyítékok nincsenek, azt sem tudhatja pontosan a bíró, hogy a kéretlen „járőrosztagok” miket mondtak, miket csináltak a faluban élő cigányokkal, ha éppen nem volt a közelben kamera. Azt azonban kötelessége lenne mérlegelni a demokratikus Magyarország bírájának, hogy ha olyan figurák lepnek el – titokzatos forrásokból finanszírozva – egy települést, akik nem is rejtik véka alá rasszista meggyőződésüket, akkor az a bíró, aki erre engedélyt adott, mennyiben felelős az elszabaduló indulatokért, illetve azokért az inzultusokért, amelyek az országos nyilvánosság számára ellenőrizhetetlen körülmények között történnek a felzaklatott faluban?

Nem kell sokáig kutatni emlékeink között, hogy hasonló, botrányosan szűklátókörű ítéletre találjunk példát. Azok a bírák (és ügyészek), akik egymás után találtak bűnösnek nem-cigányokra támadó cigányokat közösség elleni erőszak bűnében (Miskolc, Sajóbábony, Józsefváros), ugyancsak süketnek és vaknak tettették magukat. Sem a büntetések kiszabásánál, sem az indoklásban meg sem említették, nem is mérlegelték a cigányságot folyamatosan hergelő, és a kiszámítható félelmi reakciókra rájátszó politikai csoportoknak a konfliktusokat megelőző tevékenységét. nem foglalkoztak a gárdaalapítással és a rendszeres fenyegető felvonulásaikkal, nem foglalkoztak a hosszú ideig szabadlábon tevékenykedő cigányvadász halálbrigád által keltett rémülettel. Különösen a sajóbábonyi esetben kirívó a bíró vaksága. Ahhoz még újságot sem kellett volna olvasnia, hogy észlelje a gárdistákat a városra szabadító jobbikosok provokációjának szerepét a cigány lakosság körében elterjedt rémhírrel és az azt követő erőszakkal.

Mérhetetlen cinizmus kell ahhoz, hogy „magyarok elleni erőszakért”, (sőt, ahogy az egyik bíró elmagyarázta a tárgyaláson, a „gárdista közösség elleni erőszakért”) kizárólag romákat tegyen az igazságszolgáltatás felelőssé, egy olyan településen, ahol egészen nyilvánvalóan „mi, magyarok” váltottuk ki a fejleményeket az egész cigány lakosság megfenyegetésével.

Az ítéletek egyik bírálója úgy fogalmazott, hogy az ilyen ítéleteket hozó magyar bírákat a „jogpozitivista farkasvakság” jellemzi. Ez jó megfogalmazás, mert ahhoz, hogy valaki ekkora hibákat vétsen, valóban végletesen mereven kell ragaszkodni a jogszabályok betűjéhez, és a bírának ehhez minden, az ügy mérlegeléséhez szervesen hozzátartozó körülmény iránt vaknak kell tettetni magát.

Úgy kezdtem cikkemet, hogy kétféle, homlokegyenest ellenkező bírói magatartás ütközik a hazai gyakorlatban. Létezik egyáltalán másféle gyakorlat, mint amit az eddig említett botrányos ítéletek tükröznek? A közvéleménynek figyelni kell azokra a bíráinkra is, akik ítéletük mérlegelése és indoklása során mernek bátran elemezni, és szembefordulnak a farkasvakság hagyományaival.

Példamutató a Magyar Gárda feloszlatásáról hozott első és másodfokú ítélet. A bíróság nagyon jelentős értelmező munkát végzett el a véleménynyilvánítás szabadságának határaival kapcsolatban. és világos példát nyújtott az alkotmánnyal összhangban álló értelmezésre. A gárda feloszlatását kimondó és megindokló ítéletek világosan mutatják, hogy a farkasvakság egyáltalán nem kötelező.

stop.hu