Tisztelt Praxis blog. Nehéz nekem beszélnem, vagy írnom édesanyám haláláról. Mégis úgy gondolom, hogy jobb, ha megírom a történetét. Nem bűnbakot keresek, de meg kell, mondjam, úgy érzem, hogy halálában részben a mentősök is felelősek. Édesanyám 52 éves volt mindössze, amikor idén márciusban itt hagyott bennünket.
Egy szombati napon nagytakarítás közben baleset érte. A függönyöket szedte le, ki akarta mosni, amikor a létráról lezuhant, valószínűleg megszédülhetett. A fejét ütötte be és elájult szegény. Édesapám azonnal hívta a mentőket és engem is, én körülbelül fél óra alatt értem oda kocsival, a mentők ekkor még nem voltak ott sajnos.
Anyukám körülbelül a mentők érkezésével egyidőben tért magához, fel is tudott állni, de nagyon rosszul volt szegény. Amikor a mentők végre megérkeztek és megvizsgálták és úgy ítélték meg, hogy a saját lábán is képes lesz lemenni a lépcsőn és beszállni a mentőautóba, holott nagyon instabilan tudott csak menni. Amikor kérdeztek tőle valamit, akkor elég zavarosan tudott csak felelni, erre elég rosszul jött le, hogy megkérdezték tőle, illetve tőlünk, hogy részeg-e az édesanyám, amiért nem tud összefüggő mondatokkal válaszolni. Mi mondtuk helyette, hogy nem ivott egy kortyot sem.
Végül a mentősök mondták, hogy indulni kell a kocsihoz. Nem fektették hordágyra édesanyámat, hanem elkezdték majdhogynem taszigálni lefelé a lépcsőn, pedig egészen világosan látszott, hogy alig áll a lábán szegény. Végül mi édesapámmal emeltük fel és szó szerint a kezünkben vittük le szegényt a lépcsőn és vittük el egészen a kocsiig. Beszállították a kórházba, édesapám vele ment, hogy vigyázzon rá és intézze a dolgokat, ha kell valamit. A mentőautóban sajnos ismét elveszítette édesanyám az eszméletét. A kórházban azonnal foglalkozni kezdtek vele, csináltak egy koponya ct-t és kiderült, hogy anyukámnak koponyaalapi törése van, az intenzív osztályra került. Bár azt gondolom a kórházban dolgozó orvosok mindent megtettek érte, de három nappal később édesanyám sajnos kómába esett és március 12-én itt hagyott bennünket.
52 év azt hiszem nagyon kevés idő., egy ilyen balesetre pedig nem lehet felkészülni. Kimondhatatlan, leírhatatlan űrt hagyott itt édesanyám, nem csak bennem, apukámban is. Nem tudom, hogy közrejátszhatott-e halálában az a helyzet, hogy a mentősök nem tették őt hordágyra és a lépcsőn, a saját lábán akarták leküldeni, nem vagyok orvos. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem szabadna így bánni egy sérülttel. Ahogy azt a kérdést, amikor arról kérdezték a mentősök, hogy ivott-e szintén sértőnek és méltatlannak érzem.
Sajnos képtelen vagyok többet írni, remélem azért valamennyire sikerült értelmesen megfogalmaznom, amit szerettem volna…
Zab Nikoletta
Van egy sztorija a magyar egészségügy helyzetéről? Megváratták, félrekezelték, megalázták, vagy ellenkezőleg, csupa jót tapasztalt? Küldje el történetét a praxisblog@yahoo.com címre