Hogy mi, kisemmizett, alulfizetett, magánnyugdíjból kipicsázott , életünk delén túl is kényszer foglalkoztatottak milyen ostobák vagyunk. Keccsölünk, szabadságunk terhére tüntetni megyünk, miközben napi egy millkót is megkereshetnénk. Mint a kiscsillag.
A napokban kezembe került a miskolci székhelyű Mistral  műsoriroda legújabb ajánlója, melyben – mint profitra érzékeny nagyáruház-láncolatok szokták – úgy írják, még „bevezető áron” (mint a csíra és hasmenésmentes uborkát) kínálják megvételre önkormányzatoknak, művelődési intézményeknek, diszkóknak a legújabb, immár ezervalahanyadik tévés vetélkedő győzteseinek műsorát. Eldobtam az agyam. Ennyi pénzt, ilyen szintű produkciókért elkérni, már elnézést, több, mint pofátlanság. Azon már rég nem csodálkozom, hogy „trombita harsog” Lakodalmas Lajos, és Fásy „Éljenek, hitben, szeretetben, békességben” Ádám istállójában felfedezettek szemérmetlenül irreális áron lépnek és adják elő maximum fél (vagy teljes) play back techinkával előadott (a közönség becsapva, de kit érdekel) primitív nótácskáikat. Úgy röpködnek a százezrek, bizonyos előadók esetében hétszámjegyű összegek, mint annak idején Grosics Gyula a Wemley gyepszőnyegén. A Nagy Öregekről már nem is beszélek, mert itt gyakorlatilag nincs felső határ. A pofátlanságnak. De mindegy, ők már letettek valamit az asztalra, lassan kimennek a divatból, hullik a haj, nő a pocak, fogy a hang, szóval megértem, valamit félre kell tenni ahhoz, hogy legyen miből (új) protkót csináltatni. A helyükben én is ezt tenném. Ellenben tessenek már mondani, ugyan mit tudhat egy olyan kislány, vagy nagyfiú, aki eddig csak a szomszédjait bosszantotta fürdőszobai óbégatásaival? Jobb – igényesebb – helyeken, nekik kell fizetni, hogy színpadra léphessenek, amíg valóban meg nem tanulják a szakma mesterségbeli fogásait. Nálunk épp fordítva működik. Az első Megasztár széria óta legalább háromszáz gyerekkel hitették el, hogy már tudnak valamit, és löktek ki a pódiumra. Hogy kik? Hát azok, akiknek ez a cirkusz busásan megéri. Az biztos, hogy nem énektanárok, vagy korrepetítorok, mert akkor nem tudnának a fellépést szervező cégek, magánszemélyek többoldalas ajánlatokkal bombázni, az amúgy többségében csődben lévő, önhikis magyar önkormányzatokat. A falu első embere, no meg a képviselő testület pedig vakarhatja a fejét, hogy vagy kicsengeti ezeket a nóném „sztárocskákat”, és akkor lesz falunap, vagy nem, de utóbbi esetben az elmaradt falunapot hiányoló helybéliekkel gyűlik meg a bajuk. Így, hát inkább lenyomják ezt a gombócot, és fizetnek, mint Csekonics. A közönség meg abban a megtiszteltetésben részesül, hogy testközelből láthatja – vissza az ajánlathoz – a nagyszerű Timi Chen (30 perc, 140e+Áfa+útiköltség, a neves Knizba Teri (30 perc, 200e+Áffa+úti), a zseniális Szzabó Ádám (30 perc, 180e+Áffa+úti), az utánozhatatlan Gomes (30 pperc+150e+Áfa+úti), a nemzetközileg is jegyzett Mr. Joe (30 perc, 140e+Áfa+úti), és a nem mindennapi László Attila (nem a dzsesszgitár virtuóz, az ő gázsija sokkal szerényebb) 30 perc, 195e+Áfa+úti). Szép számok, nagy számok, annak fényében különösen, hogy „jobb” szervezők három négy bulit simán lezavartatnak a gyerekekkel, naponta.
Most következne, hogy egy hegesztő, villanyszerelő, gépkocsivezető, óvónő, tanár, köztisztviselő, színész, vagy rendőr – igen, egy rendőr – mennyi idő alatt keres meg ennyi pénzt? Ne számoljanak, soha! De mi vagyunk a hibásak, miért nem születtünk kiscsillagnak. Vagy, miért nem választottunk magunknak más, a tudást és javakat jobban elosztó csillagot! Mindent összefoglalva, azért valahol sajnálom ezeket a gyerekeket, mert még nem tudják, hogy csak egy hullócsillag vállalkozás részei, feltűnnek az égen, rövid ideig ragyognak, aztán eltűnnek a semmiben. Stardust.