Éltében, vagy holtában ér többet az ember? Főleg, ha egy, az 1989-ben bejegyzett Jehova tanúi elnevezésű gyülekezet tagjáról van szó. Nem egyszerű (hit)kérdés, főleg most, amikor az állam és egyház sokadszorra történő szétválasztásakor egyértelműen az a cél, hogy kiszűrjék a megélhetési célból működő, elsősorban a beszervezett hívek által előteremtett pénzre utazó csoportocskákat. Már régen meg akartam írni ezt a történetet, de valamilyen okból mindig elmaradt, ám ma reggel, elnézve a közszolgálati televízióban a kényes témáról fesztelen modorban nyilatkozó – a görög-keleti liturgia szerint házasult – Nyakó Istvánt, úgy döntöttem, itt az ideje elmondani, mi is az igazság. Nem Nyakóról, róla majd egyszer, és ha még érdekel akkor valakit az ő ellentmondásos személye.
Az én sztorim a 80/90-es évek eleji gépkocsiváltás idejére datálódik. Ismerős ugye? Akkor kezdték Nyugatról behozni az első, ott már autó-elfekvőben lévő, de itt még nagy számnak minősülő csotrogányokat, (Fiat Regatákat, öreg VW-t, Opelokat) és ekkor kezdeték kiselejtezni a többszörösen kiszolgált rendőrségi Zsigulikat. Nekünk ( a zenekarnak) azonban akkor még csak egy matuzsálemi korú Transporter, meg egy tőle alig fiatalabb, „Barkácsnak” becézett, hétközben zöldségszállításra használt három hengeres endékás csoda Barkas állt rendelkezésünkre. Utóbbival, kora délután, jó látási és útviszonyok mellett éppen az Uitz (akkori nevén, Beloiannisz) és Régiposta utcák kereszteződésében – a zöld hullámban – haladtunk, a megengedett sebesség batartása mellett, amikor a gyalogátkelőhely után! jó pár méterre, takarásból elénk került egy idősebb hölgy, akit, sajnos, már nem tudtunk kikerülni. Kollégám, aki addigra már sok-sok tízezer kilométert vezetett, külföldön is, képtelen volt megállni, a néni a szélvédőnek csapódott, majd élettelenül elterült az úttesten. Azonnal meghalt. Lényeg, hogy a sofőrünk nem fogyasztott alkoholt, nem vezetett gyorsan, abszolút betartott minden szabályt, ennek ellenére, gondatlanságból elkövetett, halált okozó közúti baleset okozása miatt, másfél év, felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Most jön azonban a lényeg. Az elütött nő rokonai, miután megtudták, hogy a kisbuszt egy, a Búza téri piacon évtizedek óta ismert, viszonylag jómódúnak számító zöldség kiskeresekedő fia vezette beindították a lelki megdolgozást. Pénz szimatoltak. Először „csak” lelki masszázst alkalmaztak, hogy az elhunyt bizonyára azért volt figyelmetlen, mert akkor is téríteni ment, így „munka közben” érte a halál, és ez nem véletlen, ebben Jehova kezét vélik felfedezni. Miután a térítés sikertelennek bizonyult, jött a keményebb fellépés. A megátkozás, a pokol emlegetése ésatöbbi, meg az, hogy végül is, ha nem megy a megtérés, akkor valahol ezt lehetne másképp kompenzálni. Teszem azt, pénzzel. Sok pénzzel, mivel úgy is tehetős a család (már, a „tettes” családja). Ekkor jött el az a pillanat, amikor – felfüggesztett börtön ide, vagy oda – sofőrünk elunta a zaklatást, és az amúgy is lelkileg összeomló anyja, valamint önmaga és négy kiskorú gyermeke védelmében kilátásba helyezte, hogy ha még egyszer az életben – nem vásárlási szándékból – megközelítik a zöldséges standot, abban az esetben nem tudja garantálni, hogy a többi, vele szolidáris kereskedő nem fog fizikális ellentámadást intézni ellenük. Furcsa módon, ezek után az addig oly szorgalmas látogatások, és pénzre utaló pressziók száma a nullára redukálódott. Tehát, kiderült, ami első perctől kezdve világos volt, az egész valójában a pénzről szólt, és nem a sokat emlegetett anyukáról, a Nagy Térítőről. Konklúzió? Van, és nem új: minden a pénz, az összes többi maszlag.