Lajost sokan házmesternek hitték. Csak kevesen tudták, hogy valójában időzsaru. Igazából csak én, de én is csak a fiamnak árultam el. A lépcsőház felületesen ítélkező többsége egyszerűen „lerészegesezte”. Az iránta jobb érzéseket melengetők is inkább nagyivónak mondták. De ők voltak kevesebben. Való igaz, amikor enyhén imbolygó lépteit seprőjével ellensúlyozva megjelent a ház előtt, nemigen kellett attól tartani, hogy perceken belül csak lábujjhegyen lehet majd közlekedni a patyolattisztaságú járdán. Télen is kizárólag a tapasztalatlan, frissen ideköltözötteknek fordult meg a fejében, hogy Lajosra várjanak a hóeltakarítással. A lakók önkéntes lapátolása egyébként is fejlesztette a közösség összetartását. A munka végeztével pedig közös sörözésre nyílt lehetőség, melyeken rendszeres részt vett – a közben előkerült – Lajos is. Róla egyébként még ellenségei sem állították, hogy nem lenne közösségi ember.

A mi pechünk volt, hogy speciális feladatok megvalósítására, éppen a mi házmesterünket szúrtak ki az idegenek. Lajos titokzatos küldetése következtében gyakorlatilag minden alapszakmában járatos volt. Titkát azonban, szinte beteges segítőkészsége miatt, nem volt könnyű megőriznie. Egyik alkalommal például villanyszerelésben segédkezett az egyik lakónak, aki majdnem gyanút fogott, mert Lajos egyrészt számlát akart adni, másrészt nevét egy fázisceruzával írta alá.

Jómagam is véletlenül jöttem rá titkára. Pirkadatkor érkeztem haza, mert egy civil szervezet engem bízott meg a kocsmák nyitva tartásának ellenőrzésével. Feleségem, aki nem mérte fel megbízatásom társadalmi fontosságát, kizárt a lakásból. A ház előtt dideregve, hirtelen nagy fényességet láttam. A fény és tűzcsóvákból egy csészeforma bontakozott ki, melynek, amint földet ért, azonnal kinyílt az ajtaja. Meg kellett kapaszkodnom a megrökönyödéstől, amint felismertem Lajost az űrkabin lépcsőjénél. Egy zöldfejű izé hátracsavarta a karját, a másik pedig valamilyen folyadékot töltött kapálózó emberünk szájába.

– Addig nyeled – üvöltötte – amíg el nem felejted, hogy mi van ideát! Közben, egy feltehetően memória-ellenőrző műszert nézegetett. Hirtelen földre lökték áldozatukat, majd szempillantás alatt eltűntek. Nem tudom, hogy jutottam be lakásunkba. Életem párja természetesen semmit nem hitt el az egészből. Fenyegetően csak annyit mondott, hogy fiatalabb koromban jobb mesékkel álltam elő. Csak fiam hitt történetemnek, hála tudományos fantasztikus műveltségének és a hússzor látott Időzsaru filmnek.

Azon a reggelen is együtt ballagtunk az iskolába, amikor újra feltűnt Lajos. Imbolygó léptei láttán fiam szánakozva csak ennyit mondott: – A mocskos ufók!

– A mocskosok! – bólintottam és intettem Lajosnak, hogy visszafelé meghívom egy ufófelejtő felesre.

(folyt.köv.)