A magyar vidéki sajtóban dolgozók megalázó helyzetéről, már 2003-ban pontos látlelet készült, Gályarabok címmel. A szerző Ballai József volt, a Magyar Narancsban jelent meg.

Az én diagnózisom szerint, a hosszú,

 évtizedes – most már több mint két évtizedes – minőségromlás, a 2-3 perces újságok kialakulása, a végletes politikai-gazdasági kiszolgáltatottsága médiumnak és munkatársnak, a semmirevaló és halálosan unalmas, konfliktuskerülő magyar vidéki újságkészítői attitűd, három stációban alakult ki.

 

Az első stáció a szabályozatlan és spontán privatizációja volt a vidéki magyar sajtónak, 1989-1990-ben. A második – ennek következményeképpen – a magyar vidéki sajtót ezután elfoglaló külföldiek – az Axel Springer, a West Deutsche Allgemeine Zeitung, a Daily Mail és nálunk Észak, illetve Kelet – Magyarországon, a vorarlbergiek piacfelosztó, minden más kezdeményezést elfojtó, csak tokkal és vonóval működő magatartása

 volt. A közszolgálati elektronikus médiumok helyi műhelyeit az 1994-es, az 1995-96-os, valamint az 1998-as direkt hatalmi térfoglalások – pro és kontra – teljességgel szétzilálták. Most, amikor az új Médiatörvény létrejött, benne a Médiaszolgáltatás-Támogató és Vagyonkezelő Alappal, már csak a vak nem látta: az országos koncentrációs akarat nem engedi a regionális tévék és rádiók eddigi működési struktúráinak megmaradását.

 

A MUOSZ és a többi szakmai, érdekvédelmi -ha – ha – szervezet mindeközben az országos politikusoknak a fenekét nyalta, vagy a bólogató, jó tanulós konszenzuskeresést adta elő. A helyi orgánumok ugyanezt csinálták helyben, a helyi hatalommal. A „merjünk jóban lenni a helyi politikusokkal” című, új tulajdonosi törekvések jegyében.

A magyar vidéki sajtót az elmúlt bő húsz esztendőben a politika soha nem tekintette stratégiai ágazatnak. Ezért itt szinte soha sem voltak normálisak, konszolidáltak, kicsit is méltóak a munka és életkörülmények. A vidéki magyar sajtóban dolgozók például soha sem érezték: valahová tartozni, felelősséget is jelent. Most, amikor a regionális tévénél és a körzeti rádiónál az egyébként valószínűleg elkerülhetetlen átalakítás és a hatalmi, jogi lehetőségek kíméletlen kihasználása egyszerre folyik, mindennél nagyobb szükség lenne a szakmai szolidaritásra.

Ám a két évtizedes minőségrontás eredményeképpen, legfeljebb már csak szakmai minimumok léteznek. A megmaradt helyi műhelyekben az emberi minőség szimpla, a szolidaritásra való képesség végzetszerűen szűk.

Dzsuva.

Ezek vannak mostanában.