2011.07.12. 14:35 calvero56Akárhányszor kezembe akad ez a fénykép, mindig sokáig elmerengek fölötte. Egyrészt, mert egy elveszettnek mondható helyszínre emlékeztet, másrészt egy elveszett korra. Az ifjúkorra. És az elveszett helyszínre: Montenegróra. Mert bár még nem veszett el teljesen, hiszen nem tudtam eladni a hegyi kőházat, de már csak nagyritkán jutok el oda, és nem is azok az emberek vesznek körül, akik régen… a régi szomszédok is elhaltak… és a vadásztársasági tagságom is megszűnt. Múltba hullott hát minden, amiért huszonöt éven át vártam a nyarat, hogy majd disznót lesek a Lokván, farkast vagy őzbakot a Poljicén…
De le a nosztalgiával. Ahhoz, hogy az ember valamit nyerjen, valamit óhatatlanul el kell veszítenie. Ez az élet szigorú szabálya. Nem tudom, nyertem-e bármikor bármit is. De sok mindent elveszítettem.
Térjünk vissza a fényképre. 1987-et írtunk, s ott volt a feladat: fölépíteni abból a kőromból egy vadászházat… kőkalibát… nevezhetjük ennek is, annak is. Öcsémmel és Pista mesterrel hordtuk a köveket, betont kevertünk, a beton keveréséhez kocsival, kannákban kellet hozni a vizet kb. két kilométerről. A délutáni hőségben csak kevés pihenő a vén bükkfa kövér árnyékában… Este rögtönzött vacsora, ugyanott. Gázrezsón felmelegített készétel, de Vali gyakran sütött olajban krumplit, vagy a városból hozott csevapcsicsát sütötte ki a tábortűz felett, rostélyon, vagy serpenyőben. Szóval nem éltünk rosszul. De egy idő után megkívántunk valami friss húst. Alkalmasint vadhúst. Munka után sokszor felmentem gyöngygolyóval töltött sörétes fegyveremmel a Lokvára disznót lesni, de nem volt szerencsém. Legtöbbször olyan fáradt voltam, hogy amint megérkeztem a leshelyre, máris elaludtam. És mikor felébredtem, jöttem vissza társaimhoz, akik már régen aludtak.
Most írásomnak egy kevésbé szalonképes része jön, de nem megkerülhető a téma, ha el akarunk jutni a címben foglalt történethez. Az építkezés ideje alatt sátorban laktunk… s nem volt még WC sem. Így hát mindenkinek ki volt jelölve az erdőben egy irány és terület, ahova járhat szükségét végezni, hogy ne tapossuk ki egymás szemét… szemetét. Az én területem feljebb volt, az erdő egyik szegletében. És egyik kora reggelen, ahogy ottan guggolok a fák tövében, látom, hogy egy az évi süldőnyúl baktat a közelben. Az erdőből jött kifelé, a füves részre, engem nem láthatott. Egyrészt azért nem, mert a guggoló ember kisebb helyet foglal el a világban. Másrészt, mert vastag bükk törzse takart el előle. És akkor, mint a „szükségét végző vadállat”-ból, egyszerre előtörtek belőlem az ősi ösztönök. Fegyver persze nem volt nálam, de ha lett volna is, nyáron nyúlra tilalom van…! De az ősi ösztön! Az ősember szenvedélye! Megpillantani-lerohanni-megfogni-megölni-megenni!
A nyúl felém közeledett, már csak pár lépésre volt. Guggoló helyzetemben könnyen kezembe akadt egy ökölnyi kődarab. De még vártam. A nyúl gyanútlanul baktatott tovább. Lassan emeltem a követ. Amilyen lassan a puska gyorsított ravaszához érkezik ujjunk. A fa takarásában, szorosan a fa törzséhez lapulva óvatosan felálltam. A nyúl nem fogott gyanút, még lépett párat. És akkor teljes erőmből felé dobtam a követ.
Fejéből gyengén szivárgott a vér, amikor levittem a félig elkészült házhoz, és a vadkörtefa alacsonyabb ágára kötve megnyúztam. Nem pattintott kővel nyúztam, sem szakócával. Hanem élesre fent bicskámmal.
Aznap este Vali kitűnő nyúlpaprikást készített belőle. Ültünk a fatuskókon, arcunkon vörösen cikázott a tábortűz fénye. A fűre rakva a bogrács, benne a főtt nyúlhús. Kézzel nyúltunk a bográcsba, s vettük ki a puhára főtt húsdarabokat. Mohón faltunk. A Szubra felől farkasüvöltés szólt. Anyafarkas tanította vadászni a kölykeit.
Azon az estén évezredeket zuhantunk az idő feneketlen kútjába.