Már egy hete csak anyádra gondolok. Meg a tiedre, meg a tiedre. Azon agyalok, vajh, mi volt a bűnöm, hogy így büntettek engem, és mi lehetett a foglalkozása, melyik lelencházból hozott ki titeket az a nőszemély, akik egy ideje telefonhívásaitokkal a vérem szívjátok? Unom!
Tegnap aztán besokalltam és egészen a szülőcsatornáig küldtem vissza egy kölköt, mert százhuszonharmadik alkalommal is az iránt érdeklődött: mennyire vagyok megelégedve a „megye legjobb napilapja” (by: lilaakác) színvonalával, és mikor óhajtom megrendelni – ha véletlenül még nem lennék előfizető. Kérdezte mindezt akkor, midőn éppen egy fontos és sürgős zsebbe vágó üzleti hívást várva, kedvenc bátorító ágyaspálinkámmal készültem közelebbi kapcsolatba kerülni. Erre megmozdult a mobilom, (zene : A jó magyar pálinkának nincsen párja, Kárpátia), ám a szervezőm helyett egy tétova, bár szemtelenül elkötelezett hangocska kezd(ett) el faggatózni fentebb említett témakörben. Számkiírás semmi – természetesen ismeretlen – a fiúcska elhadart valami névfélét és buzgón belekezdett volna a szokott szövegébe. A szituáció tipikusan régi „kernadrási” kabaré volt. Ismerik, a norvég teflonos, hogy rohadnál le a kivehető ajtóddal együtt, kilukadt a fürkád a lefolyónál, Géza ne politizálj stb. Szegény csávó nagyon bejött a csőbe, nem tudta, hogy olyan vagyok, mint a székely atyafiak. Tűrök, tűrök egy ideig, akár fát is fűrészelhettek a hátamon, de ha egyszer megelégelem, a Jóisten irgalmazzon nektek. Ez van. Elsőre még elbeszélgettem a lapról. Hogyne, miért is ne. Elvégre van ott néhány barátom, akikkel egykor sokáig szívtam és fújtam a füstöt ugyanazon szerkesztőségi szobában, némelyikükkel egy-egy pohár sört, bort, abszintot is legurítottam olykor. Miattuk sem akartam udvariatlan lenni, meg azokkal szemben sem, kikkel hektikus a kapcsolatom, de ritkán járunk azonos kocsmába, amennyiben érthetően fejeztem ki magam. Tehát az elsőnél még udvarias voltam. A másodiknál türelmes, a harmadiknál ideges, a sokadiknál meg – nagyon mérges. Hogy az drágalátos, Borsod és vidéke Áfészban fogant jó idesanyátok mindenségit nektek. Hányszor kell elmondjam még: akadjatok már le rólam! Ha nem értettek a számítógépes feldolgozáshoz, legalább vegyetek egy kockás füzetet, ceruzát, és véssétek be nagy ákombákom betűkkel, hogy Bécó bácsit nem zavarjuk. Sem pihenésben, sem szórakozásban, sem pódiumon, sem házasságban, sem azon kívüli kapcsolatokban. Semmikor. Az előfizetés-szervezésnek ez az erőszakos módja nálam, de ismerőseimnek szintén, nem jön be. Akáclombos kis Felvidékaljai falumban ma is rettegve emlékeznek azokra a nem is oly távoli sötét évekre, amikor a „tanács” valamennyi dolgozójának ( a hivatalsegédnek is) meg kellett! rendelni a lapot. Majd, ha akarok, belépek – ezt mondtam anno az iskolai koszos mitugrásznak is, aztán persze nem léptem be hozzájuk. (Csak a pocsolyába, utána meg kefélhettem bőszen, de nem folytatom, mert innentől már tizennyolcas karikára lenne szükség). Meghagyom magamnak azt a jogot, hogy én döntsem el, mikor s mit rendelek. Kocsmában, nyilvános és nyilvántartásból törölt házakban egyaránt. Hofi (a Nagy Szelepkiengedő) egyszer nagyon csúnyán, sértő módon nekijópofizott a postásoknak. Utána egy teljes hónapon keresztül minden nap hajnalban ébresztették telefonon. Hofi elunta, és felhívta őket, hogy ő nem kért telefonos ébresztést. A válasz rövid volt és tömör: Mi sem kértük a szilveszteri műsort! Értjük egymást? Apropó, hogy is vagyunk azzal az adatvédelemmel?