Z.-ről nem akkor derült ki, hogy színvak, amikor már sokadszor hajtott át a piros lámpán, hanem egy végzetes hiba következtében. Szegény zöld pólóban ment ki egy DVTK-FTC meccsre, Diósgyőrben. Később leginkább MTK-s színekre emlékeztető képével tanúsította háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunk, Papp Laci bölcsességét: „jobb adni, mint kapni”.

Tényleg sokat kapott. Az ember persze tévedhet. Én is így jártam, amikor kapuba álltam. Persze sora van ennek is. Aktív koromban a középpályán játszottam. Sajnos a jóisten ahhoz nem adott tehetséget, hogy pontosan tudjak 40 méterről indítani, de gyors voltam és fegyelmezett. Így lettem emberfogó középpályás. Az edzőm rendszerint azzal bízott meg, hogy az ellenfél irányítóját vegyem le a pályáról. Én, ahogy ezt régen mondták, még a zuhanyzóba is elkísértem. Olyan szorosan őriztem, hogy „még a választékot is szétfújtam a hajában”. Ahogy telt múlt az idő, lassan kikoptam a nagypályáról. Sőt a kispályán is egyre hátrább szorultam, igazolva a bölcsességet: a kondit nehezen lehet megszerezni, de nagyon hamar el lehet veszíteni!

Történt egyszer, hogy a kapuba szorultam. A srácok bemelegítésnek rúgtak kettőt-hármat. Azt mondták: – szükségkapusnak jó lesz! Hát nem lettem. Azzal kezdődött, hogy 0:0-nál velem rúgatták a büntetőt, mondván a kapus a legnyugodtabb. Kihagytam. De rémálmaimban jöjjön elő az a pillanat, ami a második félidő közepén történt. Z. a saját térfelük közepéről felívelte a labdát, amit a szél kicsit megnyomott. Láttam, hogy kapura jön, de könnyű zsákmánynak éreztem és már azt nézegettem, hogy ki indítsak. Az utolsó percben villant be: – nem kellene mégis inkább ütni?! A többit könnyű elképzelni. A labda a kezem között hullott a hálóba. Klasszikus potyagól. Amivel nem elég, hogy vesztettünk, hanem hónapokig ezzel cukkoltak a többiek.

Talán el is felejtettem volna a történetet, ha nem megyek ki az Újpest-Diósgyőr meccsre, Pesten. Ez volt az a találkozó, amin Veréb Gyuri 10-est kapott, mert kivédte a lilák szemét. A lefújás utáni örömmámorban sodródott mellém valahogy Z., akit évek óta nem láttam. – Hát arra a gólra emlékszel-e még, Sanyikám? – kérdezte kedélyesen. Most sem tudtam eldönteni, hogy fogni kellene, vagy ütni. Így aztán, miután mégiscsak diósgyőri sporttársról volt szó, csak ennyit mondtam: – Emlékszem, amíg csak élek! És lám, ez az írás is ezt igazolja. Meg azt persze azt is, hogy AMÍG ÉLEK ÉN…