15:12 calvero56Ebben a címben több ellentmondás van. A „vadon” miért „szelíd”? Hát úgy, hogy megszelídítette a múlt. Mert ami elmúlt, mindig szelíd.
Minden vadásznak vannak vadonjai, melyeknek emlékét féltve dédelgeti magában. Ezek nem mindig erdős helyek, lehetnek civilizált, megművelt búzamezők is, szikkadó tófenekek, titkokat sustorgó nádasok, melyekben úgy bólogatnak a nádbugák, ahogy a párthűséges parlamenti képviselők.
Ezek a területek, az emlékezet horizontján kéklő hegyek: a múlt vadonjai. Azok a helyek, ahol legelőször figyeltük meg a nyulak pofozkodását, ahol első vadrécénk bucskázott le az érpatak mellé… Vagy ha szerencsésebb helyre születtünk: ahol először zengette meg a völgyet a szarvasbika bőgése, olyan hangerővel, hogy a falevelek is cidriztek belé.
Számomra ilyen volt a szülőföldem, a csantavéri Vőgy, amely akkori állapotában nagyon hasonlított a Gölle melletti Kácsaljára, ahol Fekete István nőtte ki a gyerekkorát, ahogy a hasadt rövidnadrágját növi ki a gyerekember. Ott lőttem légpuskával első gerlémet, kamaszként első fácánkakasomat, utóbbit már rendes kétcsövűvel, amit Liliom Dezső engedett át nekem suttyomban, amikor mások nem látták. Főleg a két rendőrrel kellett vigyázni (kegyeletből fedje titok a nevüket), mert ők igen gyakran a vadásztársaikkal szemben is bevetették az erőszakszervezet eszközeit. De amint beléptünk a kukoricasorok közé, és senki sem látta, Liliom máris kezembe adta a sörétesét, és én nem éltem vissza bizalmával, s mások veszélyeztetése nélkül hoztam terítékre a felburranó fácánkakast.
A Vőgy igazi vadonnak tetszett még akkortájt. Öreg fűzfák álldogáltak a part mentén, a sásban törpegém költött, a patakban az egyre elterjedő amerikai jövevény, a pézsmapatkány fodrozta a vizet, és az alkonyi égen bakcsó búcsúztatta a napot, rekedt kvakkogással. Nemrég arra utazva, a vonat ablakából ismét láttam a Vőgyet, elszoruló szívvel kerestem a gyermekkorom színhelyét, de nem találtam. Nem volt már sem öreg fűz, sem sás, és az alkonyi égen vonuló bakcsó sem a napot búcsúztatta, hanem a múltat, és az örökre elveszett tájat. A patakban pillepalack úszott, és a kopár árokparton eldobott gumiabroncs emlékeztette az arra járót, a civilizált világ sötét jövőjére.
Legényemberként a Duna-ártéren voltam vadásztársasági tag, ott ismertem meg az igazi nagyvadvadászatot, de ott lőttem az első vadludamat is, és azt a furcsa, rendellenes színű récémet, amire akkori eszemmel nagyon büszke voltam. A holtágak és időszakos tavak otthont nyújtottak az átvonuló vízivadak seregeinek, és holdvilágos éjszakákon vaddisznók turkáltak a partszéleken, és cuppogva zabálták a sulymot. Emlékszem arra a közel harminc esztendővel ezelőtti estére, amikor Géza barátommal egy türkiznyakú récét lőttünk, megkopasztottuk, botra húztuk, és a tábortűznél sütöttük. Öreg gácsér volt, sehogy se akart megpuhulni a húsa. A langyos augusztusi éjszakában elaludtunk a tűz mellett, és éjfél után arra ébredtünk, hogy disznó törtet a gát felé. Hamarjában elébe vágtunk, s mire a süldő a holdsütötte töltésre ért, mi ott vártuk gyöngygolyóval töltött söréteseinkkel. Majdnem egyszerre lőttünk, szerencsés fültőlövéssel helyben marasztottunk. De csak egy lövés helye látszott a disznón. És mindez hétköznapi történet lenne, csakhogy egyikünk sem akarta tudni, melyikünk lövése találta el a disznót. Közös sikernek tartottuk. Ilyen kölcsönös önzetlenségre nem sok példa volt a vadászéletemben. Miután a süldőt kizsigereltük, visszamentünk a tábortűzhöz, és elfogyasztottuk az addigra valamelyest megpuhult récét, és azt az örömöt éreztük, amit talán valamely távoli ősünk, ott az emberi fejlődéstörténet legénykorában. A sikeres vadászat után pár hónappal Géza barátom nekivágott a világnak, Kanadába telepedett le. De ottani élete nem jól alakult. Nem találta meg az utat jövője irányában, múltja pedig elenyészett. Közel húsz évig nem adott életjelet magáról, azt hittem, elnyelte őt is a falánk múlt. És talán azt is gondoltam, hogy aki, átkelve a túlsó partra, fölégeti maga mögött a hidat, de később mégis vissza akar térni az innenső partra, annak nagyon kell tudnia úszni…! (2009-ben Kanadában jártam, és egy torontói nyomortanyán rátaláltam Gézára… de ez egy későbbi történet.)
Középkorú férfiként a Bükk lankáján kaptam vadászati lehetőséget, munkájukat becsülettel végző, halk szavú erdészek között, és e remek emberek barátsága sokszor nyújtott vigaszt, ha az élet más területén sérelmek értek. A pagony távoli sarkában volt egy kalibám, sok napot és éjszakát töltöttem ott el, és sosem éreztem magam egyedül, mert a kályhában doromboló tűz mindig bölcsen beszélt hozzám. Néha gyalog mentem föl oda Kisgyőr falvából, a kocsimat egy öreg, mindig kormos képű bácsinál hagytam, aki mesélt nekem a régi időkről, amikor még szenet égetett a Hármas-tebrek közelében, meg meszet a Mészégető-völgyben. És arról az időkről is mesélt, amikor még a Lófő-tisztáson két csapatbika terelgette bőgve a rudliját, azon a helyen, ahol ma kirándulók sütögetik a szalonnájukat, és valami bűvös kőtől várják az örök élet ígéretét. Kormos bátyám – így hívtam az öreget – mindent egészen másként látott, mint a közönséges emberek, poéta hajlamú volt, szeretett lódítani, és erdei démonok szolgáltak neki társaságul. Követendő példát mutatott nekem a valódi életből: szilárdan és mélységesen meg volt győződve az emberi természet és a világegyetem aljas és undorító voltáról, és ezzel a hitével módfelett elégedett volt. Született lázadó volt, aki bajtársát lelte a társadalmon kívüli létformában. Kocsimban sosem esett kár, ha a kunyhója közelében hagytam; ő vigyázott rá. Később, amikor valami máig érthetetlen felelőtlenséggel, vadászat közben az út szélén hagytam a kocsit, rögtön el is lopták. Hát igen.