2011.08.29. 15:48 calvero56Első, és meghatározó volt Pletikoszics Dénes, a fizikatanárom . Apám kollégája s barátja volt, később mindkettőnk vadásztársa. Karizmatikus ember.

Majd a magyartanárom jött, Markulik Rózsa, kinek férje falunk legtehetségesebb képzőművésze volt; tragikus család: a férj meghalt viszonylag fiatalon, felesége (a magyartanárom), öngyilkos lett, utána egyik fiuk is önkezével végzett magával. A megmaradt fiúgyermek, Markulik Balázs vitte tovább az elveszett család emlékét. Nem lehetett könnyű neki.

Majd Pesten tanárom volt Nádasdi Kálmán, a kor zsenije: micsoda szenvedéllyel beszélt a zenéről…! Egyébként ő rendezte a híres Ludas Matyi című filmet az ötvenes években.

És Hegedűs Géza bácsi (nem azonos a nyálasszájú színésszel, aki magát egy „D” betűvel különböztette meg… a különbség máshol volt…

Horvai István és Kapás Dezső voltak a mestereim.

Valamint Bodrogi Gyula, aki zenés mesterségre lett volna hívatott tanítani minket… de tanítani ő nem tanított, többnyire tanítás helyett filmet forgatott… és csakis inni tanította meg a növendékeit: („Fiúk, óra helyett húzzunk le az Erzsike presszóba, igyunk meg egy Hubertuszt!)… Velünk együtt ő is távozott a Főiskoláról. Hogy miként, hadd idézzek egy ide vonatkozó részletet a Színésznőt vadásztam című regényemből.
Ültünk az öreg platánok alatt összetolt, italokkal telerakott asztalok mellett, a fák között kifeszített drótokon színes lampionok függtek, mindenfelől harsány röhögések hallatszottak, és a sarokban álló dobogón egy harmonikás sanyargatta a hangszerét. Meleg júniusi este volt, a zakók a széktámlákon függtek, és a piroskockás asztalterítőn egy sárgatrikós darázs szipolyozta a sörfoltot. Margit és én egyforma kordbársony öltözetben a társaság peremén üldögéltünk, és nem is nagyon figyeltünk a kényszeresen viccelődő osztálytársaimra, mert ismertük a színészek azon gyengeségét, hogy önbizalmuk érdekében állandóan szellemesnek akarják magukat láttatni. Arra viszont felfigyeltünk, amikor az osztályvezető tanárunk és mesterünk bejelentette, hogy nemcsak mi távozunk a főiskoláról, hanem velünk együtt a zenés mesterség tanáruk is felmentést kapott, magyarul kirúgták a tanári állásából, aki ebbéli sértettségéből bejelentette, nem hajlandó eljönni az esti bankettre. A szóban forgó tanár az idő szerint az ország legkedveltebb komikus és zenés színésze volt, és mi is szerettük, no nem azért, mert bármit is megtanultunk volna tőle…! Nem, hanem mert jól lehetett vele órák után kocsmázni. Ha jól utánagondolok, mást nem is tanultunk, mint azt, hogy miként lehet megröhögtetni a kollégát a színpadon, vagy, hogyan játszhatjuk le a partnert. Rajongva tiszteltem azt a tanárt, leginkább azért, mert ő is szenvedélyes vadász volt, s titkon reménykedtem, hogy egyszer majd együtt cserkelhetek vele, és ez közel húsz évvel később valóra is vált, de erről később. Akkori korszakomban még fokozottan sérelmeztem a bántó megjegyzéseket, főleg, ha bizonyos külsőségekről volt szó, elálló füleimről, ügyetlen mozgásomról satöbbi. És ez a tanár folyton ezt vette célba. Ha kritizált, sosem a munkám fogyatékosságait sorolta, hanem, hogy te langaléta, szamárfülű ügyetlen… Hamar rájöttem, hogy a magasságom miatt gyűlöl. Pedig ezzel, mármint a százkilencven centimmel sohasem hivalkodtam, nem tartottam ezt érdemnek, de szégyellnivalónak sem. Csak annyit tehettem az ügyben, hogy ha a közelemben volt, igyekeztem ülő helyzetet találni. Így ő volt magasabb, s láttam, hogy ettől mennyire boldog.
Kezdődő mámorossággal darvadoztam a kerti asztalnál, kezemben Margit kellemesen izzadó tenyerével, és a társaság fölött lógó lampiont néztem, és a fény körül keringő éjjeli pillangókat figyeltem beleérző szimpátiával, amikor hirtelen csend támadt. A társaság felé fordultam, s láttam, hogy megérkezett a kirúgott tanár. Leült a mesterünk mellé. Látszott rajta, hogy az estét italozással töltötte. Halvány mosolya olyan volt, mint a közeledő vihar, mikor alig villan az ég, s a dörrenés csak később gördül át az égbolton. Darabig csend telepedett a társaságra, majd tovább folytak a megkezdett beszélgetések, de közben lopva mindenki a tanárt figyelte. A feszültség szinte tapintható volt. A tanár először csendben, karót nyelt tartásban, karba font kézzel ült a székén, a feje mozdulatlan, csak a szeme pattogott ide-oda, beszélőről beszélőre. Valaki anekdotát mesélt a részeges édesapjáról, mindnyájan nevettünk, csak a tanár nézett ugyanúgy. És akkor már mindenki tudta, hogy hamarosan történni fog valami. Aztán elkezdte. Először kétértelmű és gúnyos célzásokat tett a mesterünk politikai múltjára, aki ezt nem vette fel; mélyen szívta tüdejére a cigarettát, és a füstöt merengve fújta a lampion körül cikázó pillangókra. A tanár most már nem csomagolta be, egyenesben mondta: te karrierista gazember! Egészen tisztán emlékszem, hogy ezt a szitkot vágta a mesterünk arcába. Mivel először nem kapott rá semmi választ, még egyszer elismételte. Erre a lányok elkezdték, hogy mmm-noo!, tanár úr, ne csináld már, ne rontsd el az esténket!, de ő mindinkább belehergelődött, és csak mondta.
Nem részletezem, az egész este ebben telt el. Hajnal felé az egyik lány felajánlotta, menjünk hozzá, nagy a lakása, van pia is.
A mesterünk nem tartott velünk, tudta, jelenlétével provokálja a tanárt, aki végig szótlanul ült a taxiban, és a házibulin is csak elvonult az italával egy sarokba, és izzó tekintettel, vádlón figyelt minket, a volt növendékeit. Szikrázott belőle a gyűlölet. Talán elvárta volna, hogy kiállunk pedagógusi érdemei mellett, tompítjuk a megaláztatását. Hajnal felé már megfogyatkozott a társaság, néhányan a nappaliban valami semmiségről vitatkoztak kásás hangon, mi a konyhában teázgattunk, Margit a combomon üldögélve többször a fülembe súgta, hogy talán nekünk is haza kéne mennünk, és magam is jobbnak tartottam mielőbb elindulni, mert a tanárunk hallgatásában volt valami nyugtalanító. A tanár ekkor felállt a sarokból, bizonytalan léptekkel átjött a konyhába, és leült a radiátorra. Engem nézett. Tekintetén látszott, hogy most engem szemelt ki, ez egyébként egész este várható volt. Éreztem a tarkómon szúrós pillantását, és tudtam, olyan sértést akar mondani, amire minden, kicsit is önérzetes ember azonnal ugrik. Az asztal túlsó felén ülő lány valami érdektelen történet közepén járt, aztán észrevette, hogy senki sem figyel oda rá, befejezetlenül hagyta a mondatot, zavartan szétnézett, khm, hajaj. Hosszú csönd. Aztán halk csobogás, odanéztünk, a tanár ferdén tartotta kezében a borospoharat, a bor a cipőjére csorgott. Nem vette észre, mi meg nem szóltunk. Ekkor felállt a radiátorról és odajött. Elénk állt. Margit feszengett az ölemben, fel akart állni s talán távolabb menni. Olyan volt ez, mint mikor a westernfilmben két párbajhős megáll egymás előtt, kinyitják revolvereik tokját, feszültségfokozó szájharmonika szól: wjááá-u-áááá, wjééááá-uuuuu-ááá, és a jelenlévő városlakók óvatosságból távolabb húzódnak. Megfogtam Margit kezét, megnyugtatóan csippentettem a szememmel, hogy nyugi, semmi gond, és ekkor megszólalt a tanár. Tisztán emlékszem, azt mondta, hogy te nagyfülű langaléta, hol szedted fel ezt a cigány kur… Ekkor a tanár nekiesett az ajtónak, az ajtó pedig nagyot csattant a falon. De nem ám magától esett az ajtónak, és az ajtó sem önmagától csapódott a falnak, hanem attól a pofontól, amit én reflexből adtam neki. Olyan gyorsan és akaratomtól függetlenül adtam azt a pofont, mint mikor az ideggyógyász a kis fémkalapácsával a térdedre koppint, és te rúgsz egyet a lábaddal…
Ilyen pofon összesen kétszer jött a kezemre életemben, ez volt az első eset, és a második után elfogytak a kezemből a pofonok; valószínűleg csak kétlövetű volt a kezem. A tanár a kapott pofontól kiejtette a kezéből a poharat, üvegszilánkok fröccsentek szerteszét, Margit bokájába is fúródott egy, de ezt csak másnap mondta meg. A tanár pedig kiment a nappaliba, fogta a kabátját, és köszönés nélkül elment.
E pofon miatt évekig furdalt a lelkiismeret. Már hogy szabad-e tanárt pofozni, még ha részeg is. Mert a tanár majdnem olyan, mint az ember édesapja, szóval nem tudom. Közel két évtized múlva egy vadászaton találkoztunk a tanárral, rögtön a bocsánatkéréssel kezdtem. Nem értette. Vagy olyan részeg volt akkor, hogy utólag nem emlékezett az incidensre, vagy pedig nem akart rá emlékezni. Ma már mindegy is.